De azok az egyedül vagy kisebb csoportokban elfogott forradalmárok, akik a karhatalom vagy a pufajkások kezébe kerültek, szintén kemény megtorlásban részesültek. Nagyon sokan közülük el sem jutottak a rendőrség épületébe, még azelőtt lelőtték vagy agyonverték őket. De azok se jártak jobban, akiket behurcoltak a rendőrség épületébe, mert sokukat közülük a kihallgatásuk során olyan durván bántalmaztak, hogy abba belehaltak.

 Ennek első lépéseként 1956. december elején kihirdették a statáriumról (rögtönítélő bíráskodás) szóló törvényerejű rendeletet, aminek első áldozatává Soltész Imre (egy egyszerű munkásember) vált néhány nappal később, akit Miskolcon 1956. december 15-én végeztek ki fegyverrejtegetésért.
Második lépésként 1957 januárjában bevezették a gyorsított eljárás intézményét. Ezt követte harmadik lépésként a népbírósági tanácsok felállítása. Ezek működésének számos jellemzője nagyon kemény fellépést tett lehetővé a forradalom résztvevőivel szemben. Egyrészt a legfőbb ügyész vádirat nélkül is vádat emelhetett a népbíróságon, másrészt nem volt benne súlyosbítási tilalom, ami azt jelentette, hogy ha egy ítélet ellen fellebbeztek, akkor az akár súlyosbítással is járhatott. 

Negyedrészt a népbíróságnak már jogerősen lezárt ügyek újranyitására is lehetősége volt. Ezek a működési mechanizmusok kifejezetten hátrányosan érintették a vádlottakat, akiket a forradalomban játszott kisebb-nagyobb szerepükért állítottak népbíróság elé. Ráadásul minden népbírósági tanácsban csak az elnöki feladatot töltötte be szakbíró, a másik kettő tag laikus volt. Nyilvánvaló, hogy ezekre a posztokra az MSZMP vezetése csak megbízható elvtársakat delegált, rajtuk keresztül pedig keményen érvényesíthette a párt akaratát.

Itt kell tennünk egy fontos kitérőt, és fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy az, hogy valaki a forradalom utáni megtorlások után szakbíróként vezethetett egy-egy népbírósági tanácsot, nem jelentette azt, hogy valódi jogi tudása volt. Rákosiék a totális hatalomátvétel után, 1949-ben döbbentek rá, hogy nincs elegendő hozzájuk hű ügyész, bíró. Ha nincs, hát nincs – mondták –, akkor majd csinálunk! Ezen kommunistákra jellemző voluntarista kijelentés szellemében azonnal cselekedtek, 1949-ben gyorsított jogi képzést folytató „akadémiát” állítottak fel. Beiskoláztak harminc tatabányai és salgótarjáni bányászt, harminc nagyüzemi munkást, húsz katonát, tizenöt rendőrt és tizenöt nőt!

Térjünk vissza a megtorlások időszakára, és teljesítsük Wittner Mária kérését, aki a Kárpátia együttessel közösen fellépve az alábbiakat énekelte: „Neveket akarok hallani, kik ’56 hóhérai? / Kik hoztak ítéletet egy tiszta forradalom felett.” Soroljuk a neveket: Kispál Pál (eredetileg hat osztályt végzett vájár) 1958-ban három halálos ítéletet hozott. Varga Julianna női kvótásként végezte el az „akadé­miát”, az ő közreműködésével akasztottak fel egy nőt, aki, miután megerőszakolta egy szovjet katona, megölte őt. Végül az eredetileg hat osztályt végzett Szimler János, aki huszonhárom halálos ítéletet hozott meg, amelyek közül a leghírhedtebb a veszprémi középiskolai tanáré, Brusznyai Árpádé volt. Az említett szakbírók évfolyamtársak voltak az „akadémia” első évfolyamán. A legtöbb halálos ítélet Borbély János nevéhez fűződik, aki mintegy hatvanöt elítélt ügyében látta el a vérbíró szerepét.

A megtorlás legkeményebb napja 1959. október 28-án volt, amikor tizenegy forradalmárt, a Thököly úti felkelő csapat tagjait végezték ki. Az utolsó halálos ítéletet 1961. július 15-én hirdette ki a Legfelsőbb Bíróság. Az akkor halálra ítélt három forradalmárt augusztus 26-án végezték ki.

A kommunista propaganda – amelynek egyes képviselői, például Lendvai Ildikó ma is itt vannak köztünk – bevitte az emberek tudatába a „Kádár, a józan kompromisszumok robotosa” képet. Sőt amerikai újságírók segítségével azt terjesztették, hogy ha Magyarországon szabad választások (micsoda freudi elszólás az elvtársak részéről!) lennének, Kádár megnyerné azt. Ezzel szemben mi a mai napon a Kádár-kormány gyalázatos 1956. november 4-i indulására emlékezve a Kárpátia zenekart idézzük: „Mert a bűn az csak bűn marad / Kezükhöz vér tapad! / Istentől, embertől / Ne várjon irgalmat. Ezernyi áldozat most / Sírjából felmutat. Gyilkos és áruló / Szent földben nem nyughat!”

A szerző történész, egyetemi tanár