1956. november 6-án este Szolnokról elindult egy kisebb a szovjet harckocsioszlop Budapestre. Fontos utasokat szállítottak, Kádár János miniszterelnököt és kormányának tagjait. „Kádár, Apró, Dögei”, ahogy a pesti humor később felsorolta a gyűlölt miniszterek listáját. Kádár másnap hajnalban a Kossuth téren a hosszú úttól elgémberedve kászálódott ki a harckocsiból, politikustársai követték példáját.
Ekkor hangzott el a „veretes” mondat Tamáska Mária, Kádár felesége szájából, aki a Parlament lépcsőjén fogadta férjét: „Ezt a sz…rt már hagyhattad volna a Rákosiékra.” Kádár hevesen reagált a miniszterei előtt elhangzó csöppet sem hitvesi üdvözlésre hasonlító mondatra, betuszkolta feleségét az ország házának nagy kapuján. De a mondatot Aczél György jóvoltából megőrizte a történelmi emlékezet, hiszen ez a mondat azzal a címmel dicsekedhet, hogy a diktatúra 33 éve alatt Kádárról elhangzó egyetlenen egy nyilvános bírálat volt.
Mi volt az a „sz…r” – a történelmi hűség kedvéért ragaszkodjunk Kádárné szókincséhez –, amelynek ellapátolását Kádárnak Rákosira kellett volna hagynia? Kádár november 3-án Moszkvában a kommunista világbirodalmat vezető szovjet elvtársainak színe előtt, hűséges csatlósként arra vállalkozott, hogy a semlegességért és a demokráciáért szabadságharcot kezdeményező országot visszavezeti a szocialista tömbbe, a közép- és kelet-európai országok szovjetek által már 1945-ben életre hívott és azóta is szigorúan őrzött nagy koncentrációs táborába. Kádár a következő években moszkvai gazdái nagy örömére „sikeresen” elvégezte munkáját, sőt Magyarország a „legvidámabb barakká” vált a koncentrációs táborban. Csakhogy két dolgot ne feledjünk! Egyrészt a vidám barakk mégiscsak barakk a lágerben, másrészt a nagy vidámság vérben fogant. Ez alatt értve, hogy a Kádár-diktatúra első évei kőkemény megtorlást hoztak az egész országra.
Miután Kádár elfoglalta a szobáját a Parlament épületében, azonnal kiadta a parancsot a forradalmárok üldözésére, elfogására, megbüntetésére. Az újjászervezett karhatalom – amely a korábban feloszlatott ÁVH-s tisztek kilencven százalékát újra alkalmazta – féktelen bosszúszomjjal vetette magát a feladat teljesítésébe.
Őket segítették a frissen megszervezett pufajkások – soraikban Horn Gyulával, aki a rendszerváltás után a fiatal magyar demokrácia szégyenfoltjaként miniszterelnök lehetett –, akik 1956. december 15-én kiprovokáltak a Nyugati pályaudvarnál egy sortüzet. De ez csupán nyitány volt, hiszen a következő napokban Salgótarjánban, Miskolcon és tucatnyi városban dördültek el még sortüzek.
