Veszélyben a Helmut Kohl-i vízió

A nemzetállamok és a nemzetek nélküli Európa konfliktusa nekünk, magyaroknak azért is tanulságos és aktuális, mert valójában a néppárton belüli vita is erről szól.

Budapest, 2018. szeptember 27. A Société Réaliste alkotócsoport Nagy Európa címû munkájának egy részlete a Nyelvrokonok - Észt-magyar kortárs mûvészeti kiállításon a Ludwig Múzeum - Kortárs Mûvészeti Múzeumban 2018. szeptember 27-én. MTI Fotó: Bruzák Noémi Fotó: Bruzák Noémi

Azok a politikai erők, beleértve magyarországi szövetségeseiket is, amelyek európai föderációban gondolkodnak, talán nincsenek is teljesen tisztában az eredeti kifejezés fogalmi jelentésével. A föderáció latin eredetű szava társulást, magyarosan szövetségi államot jelent, ennyiben tehát stimmel az Európai Egyesült Államok eszméje, és eredetileg államoknak, országrészeknek olyan szoros együttműködését jelenti, amelyben az állami főhatalmat, a szuverenitást közösen gyakorolják, így alkotórészeik önállóan már csak részben hordozzák magukban az államiság bizonyos mértékű elemeit. Ez Európára lefordítva azt jelenti, hogy végleg megszűnnének a nemzeti szuverenitások, s ez hosszabb távon a mai értelemben vett Európa teljes felszámolásához vezetne. Ehhez mi némi egészséges cinizmussal hozzátehetjük: a balliberális politikai pártok mégiscsak értik valamennyire a föderalizmus lényegét, hiszen az ő céljuk valóban a nemzetállami identitások és bármilyen, nemzeti-kulturális alapon szervezett önállóság megszüntetése. Vagyis ugyanaz a céljuk, mint egykoron szellemi elődeiké, a bolsevik-nemzetközi irányt képviselő kommunistáké.

Teljesen nyilvánvaló minden gondolkodó európai polgár előtt, hogy minél nagyobb a brüsszeli központ hatalma, annál kevésbé tud érvényesülni a nemzeti és demokratikus önrendelkezés elve, ráadásul a központosítással a fölösleges bürokrácia is csak egyre jobban növekedne. Funkcionális megközelítésben azt is mondhatjuk, hogy az Európai Egyesült Államok központosító koncepciója jóval több működési hátránnyal járna, semmint haszonnal az uniós intézményrendszer számára.

Ahogy a neves angol filozófus és esztéta, Roger Scruton írja: „A nemzetállam nem a probléma, hanem a megoldás: ez zárja magába az egyedüli motivációt, melyhez a politikusok folyamodhatnak, amikor az európai projekt hatása végre az egész kontinensen érezhetővé válik.” Mindnyájunk számára világos a Buckingham Egyetem vendégtanárának üzenete: az erősebb Európához erősebb nemzetállamokra van szükség. Valahol erről is szól a május 26-i EP-választás: az igazi tét tehát most az, hogy legyenek erős nemzetállamok, amelyek szövetségben képesek megvédeni Európát.

Ehhez viszont nem az lesz a megfelelő út, hogy például Emmanuel Macron francia elnök a valutaövezet látszólagos reformjavaslatával végleg kettészakítaná az Európai Unió közösségét, és az eurózóna kétségkívül meglévő fiskális-felügyeleti gondjainak érdemi kezelése helyett politikai centrumra és gazdaságilag alacsonyabb szinten tartott – politikai mézesmadzaggal rángatott – perifériákra osztaná fel Európát. Az uniós egység szándékos megosztása csak még kiszolgáltatottabbá tenné kontinensünket az egyre fenyegetőbb veszélyek, legfőképpen a migráció és a biztonság kérdésében, de gazdasági értelemben is hátrább csúsznánk a globális versenyben. Európa jelenlegi vezetői nem ismerik föl az igazi kihívásokat és azok esetleges veszélyeit, ezért májusban az érdemi változást garantáló politikai erőkre kell szavazni Európa választópolgárainak.

Az Európai Egyesült Államok hívei – így Angela Merkel és Macron is – az euró megmentésére hoznák létre a csak a saját politikai érdekeiket kiszolgáló maguniót, azonban ezzel csupán súlyosbítanák a problémákat, és a gazdaságilag jelenleg kiválóan teljesítő és politikailag stabil Közép-Európa jól működő demokráciáit is nehezebb helyzetbe hoznák. Látjuk, hogy ma Lengyelország és Magyarország a prosperáló stabilitást képviseli, míg a bevándorlóországokká tett Német- vagy Franciaországban forrong a társadalmi indulat, egyre kezelhetetlenebbé válik a helyzet. A saját nemzetük problémáit érdemben kezelni nem tudó, nem akaró, fölkent politikai vezetők egyfajta pótcselekvésként már egész Európát akarják megváltani hagymázas elképzeléseikkel, ahelyett, hogy a kölcsönös tiszteleten alapuló dialógusra törekednének a keresztény-nemzeti alapú értékközösséget jobban képviselő keleti tagországokkal. A nem szükségszerű és nem indokolt integráció helyett a valójában inkább megosztó macroni, merkeli kísérlet gazdasági, politikai, sőt geostratégiai szempontból is félperifériává tenné a fokozatosan felbomló Európát, amely megszűnne mai formájában létezni.

A gyurcsányi baloldal és szövetségeseik által megálmodott Európai Egyesült Államok képtelen fantazmagóriáját a korábban részben még nemzeti érdekeket is hangoztató Jobbik sem ellenzi határozottan és egyértelműen. Az a párt, amelynek alapító kongresszusán Pongrátz Gergely adta át politikai üzenetét az ifjaknak, mára a naftalin- és bolsevikszagú, a nemzetek eszméje ellen szövetkező európai és magyar baloldal elvtelen cinkostársa lett. Pedig a megélhetési radikálisoknak is tisztában kellene lenniük – sőt valójában nagyon is tisztában vannak – azzal, hogy egy ilyen típusú föderalista modell elmosná a felelősségi viszonyokat, az európai vezetők egyre kevésbé lennének felelősségre vonhatók a következő évtizedeket meghatározó politikai döntéseikért, ez pedig hosszabb távon a ma ismert európai integráció és kulturális közösség felbomlásához vezetne.

A szerző alkotmányjogász