A magyar licenc kiállta a próbát

Van mire büszkék lennünk a történelmünkben, nem voltunk gyáva, szervilis nép, hullattunk elég vért mindenféle magasztos eszméért, legfőképpen a szabadságért.

Fotó: Balogh Zoltán Forrás: MTI

Nekem kifejezetten rokonszenves a kortárs magyar külpolitika – ez a fenegyerekséggel elegyített reálpolitika, amit a kormány művel a 2010-es paradigmaváltás óta. Ugyanis az azt megelőző külpolitikát a saját bőrömön éreztem, mivel Erdélyben éltem. Sosem fogom elfelejteni azt a képet, melyen 2002. december 1-jén, Románia nemzeti ünnepén, Erdély elcsatolása évfordulóján a budapesti Kempinski Hotelben Medgyessy Péter akkori miniszterelnök szervilis mosollyal áll Adrian Nastase román miniszterelnök mellett, a hírhedt koccintás után. Ugyanezen a dagerrotípián ott vigyorog Kovács László külügyminiszter no meg Göncz Árpád akkori államfő. Azaz a leendő börtöntöltelék politikai kalandornak hódoltak az ország legfontosabb vezetői, egyedül Szili Katalin országgyűlési elnök – akiben akkor is volt jóérzés – maradt távol.

Hogy erre az egyszerre felháborító és szánalmas mutatványra mi szükség volt, azóta sem tudta megfejteni senki. Medgyessy utólag gesztuspolitikának nevezte. Hogy miért kellett Magyarországnak – Kelet-Közép-Európa éllovasának – gesztusokat gyakorolnia a rendszerváltás utáni káoszból alig kikapaszkodófélben lévő, csóró és segítségre szoruló – ám a magyar kisebbséget szorgalmasan elnyomó – Románia felé: nem tudjuk. Azt azonban tudjuk, hogy a román politika a kulisszák mögött fölkészült arra a számukra borzalmas dologra, hogy az Európai Unióba való belépésért cserébe meg kell adni Székelyföld autonómiáját, amennyiben Magyarország a vétójogával fenyegetőzik. De Magyarország mert kicsi lenni, és nem élt ezzel a kézenfekvő lehetőséggel. Gyurcsány Ferenc nagyszájúságából és harsányságából ugyanis csak az őszödi beszédre futotta, arra nem, hogy valamennyire rehabilitálja magát a 2004-ben elkövetett nemzetárulás történelmi bűnéért.

2002 és 2010 között – bármit is követtek el a trianoni határok mögé szorult magyar kisebbséggel, márpedig volt atrocitás jócskán – Magyarország kussolt. A gesztuspolitika jegyében… Megalkuvó gesztusaiért cserébe természetesen semmit nem kapott, hiszen a világpolitikában farkastörvények uralkodnak, nem pedig a kisnyulak közötti pihe-puha szeretet. Majd hülye lett volna a minden hájjal megkent – és valljuk be: fölöttébb bátor – román elnök, a Kalózkapitánynak becézett Traian Basescu támogatni az autonómia eszméjét, amennyiben nemhogy nem fenyegetőznek vele, de nem is kérik. A magyar kisebbségekbe akkor törölték bele a lábukat a szomszédos országok nacionalista és sovén politikusai, amikor csak akarták.

Ami pedig a gazdaságpolitikát illeti, az egész ország érezhette a zsebén: a nemzeti vagyont két kormányzati ciklus alatt szinte teljesen elherdálták, az országot államcsődbe vitték. Mert ugyebár nem lehetett nemet mondani semmire, amit a Nyugat mondott vagy akart.

Hát köszönjük szépen az ilyen politikát, és az eredményét is láthattuk! Az igaz, hogy akkor nem mondtak semmi rosszat sem az országról, sem a kormányáról, sem a miniszterelnökeiről a világ liberális sajtóorgánumai, és az sem számított, hány embernek lövik ki a szemét 2006 őszén. Csak épp éllovasból sereghajtóvá lettünk.

Úgyhogy a magam részéről csak örvendezni tudok az új politikai virtusnak. És nemcsak azért, mert a szánk kimondja végre, ami a szívünkön, hanem azért is, mert működik. Hiába sivalkodik, aggodalmaskodik és gyakran gúnyolódik is bel- és külföldön egyaránt a liberálbolsevikok világszövetsége, Magyarország politikai súlya jelentősen megnövekedett. Nincs olyan fontos politikusa a világnak, aki ne venne komolyan minket. Ha szeret, ha nem szeret – ám a politika nem a szeretetről szól, hanem az érdekérvényesítésről.

És még valamiről: az eredményességről. Ahogy telnek-múlnak az évek, a magyar kormánypárt és vezetője sikerességének receptje bizony egyre több politikust izgat. Ki ne szeretne elsöprő többséggel megnyerni több mint egy évtizeden keresztül minden választást? Különösen Európában, de a nagyvilágban is patthelyzetek, koalíciós kényszerek nehezítik a politikusok dolgát és akadályozzák az államgépezet olajozott működését. Mi is visszaemlékezhetünk arra a korszakra, mikor a parlamenti küszöböt csak lihegve átlépő SZDSZ zsaroló és kártékony koalíciós partnerként főszerepet kaphatott az ország szellemi lezüllesztésében. Minden politikus álma, hogy kompromisszumok nélkül megvalósíthassa elképzeléseit, melyekhez általában nem elég egy mandátum. Mindenki azt szeretné, ha korszakot neveznének el róla, és persze egy pozitív korszakot. Jelenleg Európában nem sok politikus mondhatja el magáról, hogy erre esélye van, kevés köztük a hosszútávfutó. Akinek esetleg lett volna – Angela Merkel asszony –, az dicstelenül eljátszotta a lehetőséget regnálása utolsó éveiben. Majdnem mindenki egy-két mandátum után eltűnik a süllyesztőben. Hol is van már Francois Hollande? Martin Schulz? Hol lesz Jean-Claude Juncker egy hét, egy hónap múlva? És sorolhatnánk a közelmúlt meghatározó politikusainak névsorát. De felesleges, hiszen nem állták ki az idők próbáját. Egyelőre egyetlen recept van, amely egy évtizedig kiállta – és az a magyar licenc. Van, akinek tetszik, van, akinek nem – de foglalkoztatni mindenkit foglalkoztat.

Azok, akiknek nem tetszik, továbbra is megtesznek mindent, hogy aláássák, aláaknázzák ezt a sikertörténetet, és érvényesítsék a maguk párhuzamos, vöröslő univerzumát. De hát ennek is megvan a maga „kultúrtörténete”, a Bécsben talpat nyaló arisztokráciától a Kreml előszobáinak fölnyalásáig, egészen a jelenkor balliberális ajvékolásáig.

Mondjanak, amit akarnak: a kutya ugat, a karaván halad. Mikor épp nincsenek gyarmati viszonyok vagy bolsevik diktatúra, amikor nem politikai bűnözők kormányoznak minket, fölöttébb csinosan fejlődünk. Most például egy ilyen periódust élünk, időtlen idők óta ismét a reálpolitika irányítja az országot, a nemzetet, és ez jó és biztató. Trianon századik évfordulója, úgy néz ki, szerencsére nem talál minket pesszimista hangulatban, kivéve persze azt a pár tízezer honfitársunkat, akiknek soha semmi nem jó, és magyarnak lenni gyűlöletes, elviselhetetlen állapot.