Mi a baj a magyarokkal?

Az európai sajtóban manapság bőségesen teremnek a magyar kormányt és az országot elítélő vélemények, és személyes érintkezésből is tudjuk, hogy Nyugat-Európában nem vagyunk népszerűek. A Magyar Nemzet ennek értelmezésére indította Hírünk a világban című véleménycikk-sorozatát.

Nem először kerülünk ilyen helyzetbe. Mi tudjuk ugyan, hogy „bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép”, de a többi nép véleménykovácsolói nem mindig vesznek tudomást saját népük vagy vezetőik bűneiről. Igyekszenek elfelejteni az ellenünk elkövetett bűnöket, de a tovább élő sztereotípiák mutatják, hogy ez nehezen megy. Hiszen a magukkal való kibéküléshez az ítészeknek el kellene ismerniük, hogy kétes érvek alapján húzták meg Magyarország határait, és a nyertes országok vezetői is csak ennek belátásával békülhetnének meg. A rendszerváltás óta talán Francois Mitterrand elnök volt az egyetlen külföldi államférfi, aki a magyarok mostoha sorsa fölött sajnálkozott.

A mai helyzet az I. világháború előtti években kialakult viszonyokhoz hasonló. Akkor a hazai nemzetiségek írástudói befolyásos nyugati barátaik segédcsapataival folytattak a magyar hatalom ellen módszeres propaganda-hadjáratot, és ők kövezték ki érveikkel a Trianonba vezető utat. Később a hazai zsidóüldözés, a hiábavaló alkalmazkodás a német megszállókhoz és az utolsó csatlós bélyege ágyazott meg a következő magyarellenes hadjáratnak. Máig sem bizonyos, hogy sikerrel mostuk-e le ezt a magunkra és mások által is ránk kent gyalázatot. Az ország ma is bővelkedik ügybuzgó ­européerekben, akik szorgosan szállítják a kaján rágalmakat külföldi „jóakaróinknak”.

Bár ma más vádak divatoznak, és hiába erőteljes a régi bűnök elítélése a magyar közéletben, a mai kritikák alól minduntalan kibukkannak a régi előítéletek, a régi megvetés és gyűlölet. Így támad fel minden héten az antiszemitizmus hazánkban. Európaias viselkedésünkön ritkán üt már át a vad ázsiai temperamentum, és „másságunk” egyetlen feltűnő jele nyelvünk különlegessége, amelyre méltán vagyunk büszkék, pedig a többi európai nyelv eme másság miatt ragad ránk nehezebben, mint sok más nép fiaira.

Ma a karakteres magyar politika miatt vagyunk a támadások kereszttüzében. Ennek a politikának lényeges eleme az őszinteség, amely megkívánja a hazug politikai korrektséggel való leszámolást. Európának el kellene ismernie, hogy miközben a nyugat-európaiak a többi kontinens meghódítása révén meggazdagodtak, mi helyben maradva idegen hódítások áldozataivá lettünk. Mi belátjuk, hogy a gyarmatbirodalmak létrejötte és fenntartása nem értelmezhető csupán a bűn és erőszak tobzódásának, és a nyugat-európaiak emiatt kifejlesztett bűntudatát, öngyűlöletét túlzottnak tartjuk. A magyar politikai álláspont e kérdésben csak mérsékelten szókimondó, mert ebben a dologban mi kibicek vagyunk.

Történelmi tapasztalataink nem ringatnak bennünket illúziókba. Magyarország 1526 és 1920 között birodalmak hálójában vergődve vesztette el területének nagy részét, miközben maga is birodalomnak akart látszani. Egyik nagy birodalom hálójából a másikéba küszködtük át magunkat, de nem mondtunk le függetlenségünk jogáról.

Ilyen történelemmel a hátunk mögött képesek vagyunk tárgyilagosan gondolkodni a gyarmatosításról és a háborúkról. Látjuk, hogy a gyarmatosítás vétkének ellensúlyozására, valamint a második világháború kirobbantásának elfeledtetéséért folytatott nyugat-európai befogadási politika túllő a célon. A bűnöket valóban meg kell bánni, és ügyelni kell rá, hogy meg ne ismétlődjenek, de ezeket a bűnöket már aligha lehet jóvátenni.

Az egykori gyarmatok mai balsorsáért ma már leginkább az ő túlszaporodásuk és tökéletlen állami berendezkedésük tehető felelőssé. Az európaiak a bevándorló tömegek befogadásával, saját tönkretételük és saját népességük csökkentésének az árán is csak a nyomorgók kis hányadának sorsát tudják jóra fordítani. Eközben persze saját országaik gondjait – a munkaerőhiányt – is csökkenteni vélik, ami rövid távon esetleg sikeres lehet, de az idegen elemek befogadásával polgárháborús konfliktusok magvát hintik el. Ugyanakkor a befogadás révén a háborúktól éppen csak megszabadult országokat fosztják meg lakosságuk legdinamikusabb, a modern életre leginkább alkalmas fiatal tagjaitól.

A nyugat-európaiak összehangolt képmutatása megakadályozza ezeknek a nyilvánvaló tényeknek az elismerését, és a magyarok különvéleménye sértheti őket. Tény, hogy a demográfiai lejtőn némelyik ország már visszafordíthatatlanul lecsúszott, és mi sem vagyunk messze ettől, de ez nem jelenti, hogy nekünk feltétlenül követnünk kell őket, még akkor sem, ha mi sem lehetünk bizonyosak benne, hogy sikerül majd visszafordulnunk. Minket viszont az sért, hogy a háborús konfliktusokkal a nemzetek létét okolják, holott a nemzeteket eltipró birodalmakat – legkivált a Szovjetuniót és a Német Birodalmat – kellene hibáztatniuk. Mi ragaszkodunk nemzeti létünkhöz, és tagadjuk a nemzeti lét veszélyeit. Nem a nemzetek önállósága, hanem az Európai Unió birodalmi jellegű központosítása hoz veszélyt Európára.

A magyarokat övező ellenszenv megértéséhez meg kell állapítanunk, hogy helyes a magyar kormány Közép-Európa-politikája, noha emiatt a határon túli magyarság ügye átmenetileg háttérbe szorul. Elismerést érdemel az Izrael-barát politika, amely a magyarságpolitika részének is tekinthető. Helyes a mai kisebbségeink ügyeinek kezelése, ezen belül a zsidóság iránti előzékeny magatartás. Ugyancsak örömteli, hogy a magyarság megítélésében a külföldiek egyre inkább tudnak támaszkodni arra a tapasztalatra, amelyet befektetéseik magyarországi működése során szereznek.

Vajon milyennek látnak bennünket a nyugatiak? Látják-e még a Kárpát-medencei egyetlen államalkotó nemzet régi öntudatának nyomait? Kétlem. És a régi korokból való büszkeségünknek, honszeretetünknek, szabadságszeretetünknek, történelmi hivatástudatunknak a nyomait? Vajon feltűnik-e nekik, hogy az általuk lefitymált „populizmusunk” nem különböztethető meg az általuk is bálványozott demokratikus berendezkedéstől? Hogyan értelmezik tüntető ragaszkodásunkat az általuk jószerével eldobott keresztény hithez? Mit gondolnak a frissen levetett közös európai kultúrában mutatott kiválóságunkról? Vajon valóban mi leszünk-e a nagyszerű nyugati kulturális hagyományok letéteményesei, holott a XX. század legkiválóbbjai közül sokan – kitaszítva vagy önként – itt hagytak bennünket? Vagy csak a romlás virágai, egy hanyatló korszak epigonjai vagyunk, afféle romkocsmárosok? Észreveszik-e a nyugatiak, hogy noha nemrég még mi is egyoldalúan rászorultunk mások szolidaritására – az övékére –, ma már magunk is szolidáris népként viselkedünk, csak éppen nem abban a korlátolt értelemben, ahogyan ők gondolják?

A vitaindító cikkben Ballai Attila Balogh József 1943-ban írt cikkéből idézi: az első világháborút nem a harctéren veszítette el a magyarság, hanem a nyugat-európai közvéleményben. Jó lenne, ha ezúttal nem lenne harctér, és a háborút most már a nyugat-európai közvéleményben nyernénk meg.

A szerző atomfizikus, akadémikus