Fenntartható-e a klímaforradalom?

Az egyén szerepe a természet védelmében óriási, ehhez azonban nem az egymondatos jelszavak erőszakos tukmálásán, hanem az értő odafigyelésen és a közvetlen környezet javításán keresztül vezet az út.

A természet és gazdaság összetett rendszerének általános igazságokra történő butításával ugyan jól mobilizáló és könnyen fogyasztható üzenetek kaphatók, azonban ezek a túlzott természethasználat problémáját nem fogják megoldani. Az egyén szerepe a természet védelmében óriási, ehhez azonban nem az egymondatos jelszavak erőszakos tukmálásán, hanem az értő odafigyelésen és a közvetlen környezet javításán keresztül vezet az út.

Az emberek gondolkodásának része, hogy kevésbé érdeklődnek a tőlük (fizikailag, érzelmileg vagy időben) távoli események iránt. Ez alapján alakulnak ki a felelősségi körök: az egyén elsősorban magáért és családjáért, másodsorban településéért és nemzetéért, harmadsorban az emberiségért érez felelősséget. A természeti problémák is ebben a kontextusban értelmezendők: globális feladatok megoldását nem lehet az egyénekre tolni, mert nem áll rendelkezésükre elegendő információ és más – mikroszinten fontosabb – feladat köti le a figyelmüket. A természetvédelem nevében történő traumatizálás leginkább azért káros, mert elveszi a lehetőséget attól, hogy a témát egészséges módon, az emberi tulajdonságok és rendelkezésre álló információk figyelembevételével lehessen felépíteni.

Az az elképzelés, amely szerint a vállalatok – felismerve a klímaváltozás hosszú távú kockázatait – profitcéljaikat hajlandók lesznek maguktól háttérbe szorítani és döntési mechanizmusaikat természetvédelmi megfontolásokhoz igazítani, a cégek lényegének meg nem értéséről árulkodik. A piacon verseny van, és a tulajdonosok a győzelmet várják el a menedzsmenttől, ezért bármi, ami azzal konfliktusba kerül, a vállalat nézőpontjából fenntarthatatlan. A természetvédelem kizárólag akkor jelenhet meg a vállalati döntésekben, ha az (akár közvetetten) profitcélokat szolgál.

A klímaforradalmárok válasza a jelenségre, hogy a fogyasztói döntéseken keresztül össze kell kapcsolni a két célt, és csak környezettudatos vállalattól vásárolni. A probléma azonban hasonló az előzőekben leírtakhoz: nem lehet eldönteni egy vállalatról, mennyire környezetbarát, maximum azt, mekkora részben jelenik ez meg a kommunikációjában. És mivel zölddé válni drága, annak látszani viszont olcsó, a vállalatok többsége látszatintézkedéseken keresztül teljesíti (és fogja teljesíteni) az elvárásokat.

A történelem több ízben bebizonyította, hogy az erős szelekció miatt a piaci vállalatok képesek más szereplőknél hatékonyabban reagálni, és találékony, új megoldásokat fejleszteni. Márpedig afelől semmi kétség, hogy a túlzott természethasználat elleni harcban az elsődleges fegyvert az innováció jelenti. Ennek a felismerése okozza a zöldtechnológiákba történő befektetések volumenének növekedését évről évre. Azok a megoldások, amelyek – így vagy úgy – a vállalatok elfoglalását, a géprombolást, a drasztikus munkaidő-korlátozást és a növekedésellenességet javasolják, a fejlődés ellen hatnak. Ellenben azok, amelyek a jelenlegi keretek között növelik a vállalatok motivációját a környezeti innovációra, elősegítik a természeti problémák megoldását.

A túlzott természethasználat fő oka, hogy annak költsége irreálisan alacsony. A szabályozó hatóságok szerepe azért megkerülhetetlen, mert képesek bevezetni olyan gazdasági ösztönzőket (adókat és támogatásokat), amelyek a természethasználat költségét megemelik. Ez motiválja a vállalatok környezeti innovációját és a fogyasztók mértékletességét anélkül, hogy korlátozná a döntési szabadságot vagy mentális betegséget okozna bárkinek. Az éghajlatváltozás elleni küzdelem sikere nagymértékben a gazdasági ösztönzőkön múlik majd. A kérdés, hogy ki alkotja majd meg és tartatja be ezeket a szabályokat.

A klímaforradalmárok alapélménye, hogy a globális problémára csak globális válasz létezik, ezért a kormányokat rá kell venni, hogy úgy tekintsenek országukra, mint egy-egy fogaskerékre a nagy megoldás gépezetében. A megközelítéssel a két fő probléma, hogy egyrészt az országok heterogenitása miatt csak semmitmondóan általános univerzális megoldásokat lehet javasolni, másrészt az országok vezetői a nemzeti érdekek képviseletére kaptak társadalmi felhatalmazást, így azokat fogják elsősorban képviselni, és csak azután a bolygó érdekeit.

A nemzetek közötti aktív kooperáció elengedhetetlenül fontos része a természethasználat csökkentésének: a közös célok hatására az országok kifejezhetik elkötelezettségüket, a rugalmassági mechanizmusokon keresztül (például kvótakereskedelem) pedig növelhető a rendszer hatékonysága. Ezeknek azonban szigorúan önkéntes alapon kell szerveződniük, mert máskülönben a közös erőfeszítésekből érdekkonfliktusok lesznek, amelyek újabb és újabb klímaforradalmakat, végül pedig valódi természeti katasztrófát eredményezhetnek.

A szerző a Századvég Gazdaságkutató Zrt. energetikai üzletágának vezetője