Merkel, a semmi kancellárja

A kancellár asszony nagy hirtelen arra is rádöbbent, hogy „Wir schaffen das”, pedig nem sokkal azelőtt még azt mondta egy libanoni kislánynak, hogy Németország nem tud mindenkit befogadni.

Párizs, 2019. július 14. Angela Merkel német kancellár a Bastille napján rendezett katonai paradén a párizsi Champs-Élysées sugárúton 2019. július 14-én. Franciaország nemzeti ünnepén kulturális eseményekkel, katonai díszszemlével és látványos tûzijátékokkal ünneplik a párizsi várbörtön bevételének 230. évfordulóját. MTI/EPA/Ian Langsdon Fotó: Ian Langsdon

Így jutottunk el oda, hogy a „Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet, jó szóval oktasd, játszani is engedd szép, komoly fiadat!” szép és emberhez méltó óhaját felváltotta a béka-egér harc, amelyben a szabadság torz karikatúrája táncol a pusztulásba rohanó nyugati világ Kabaréjában mint queer királynő, és állítólag az a legnagyobb problémánk, hogy a „melegek” házasodhassanak, továbbá a férfiak is szülhessenek gyereket. Hiába, az ember a legcsodálatosabb eszméből, ideológiából és mindig elmebajt fog csinálni, csak elég ideig kell bíbelődnie vele (vö. Madách: Az ember tragédiája).

Ezt kellett (volna) egy ma százéves embernek végigélnie, befogadnia és örömmel üdvözölnie élete során. Nyilvánvaló, hogy ez lehetetlen, erre csak az képes, aki soha nem hitt senkiben és semmiben, akinek soha nem volt semmilyen kötődése és semmilyen önazonossága. Aki komolyan tudta venni, hogy „Nincsen apám, se anyám, se istenem, se hazám, se bölcsőm, se szemfedőm, se csókom, se szeretőm”.

József Attila soha nem vette komolyan. Hiszen ő írta Trianon után ezt is: „Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége, Nem lehet, nem, soha! Oláhország éke! Nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret! Magyar szél fog fúni a Kárpátok felett!” (És még öt versszak.) Csak ezt kicenzúrázták a József Attila-összesekből úgy negyven évig, a proletárinternacionalizmus idején.

De mindegy is. A lényeg, hogy e száz év végeredménye például a német zöldek vezére, egy bizonyos Robert Habeck, aki ma állítólag Németország második legnépszerűbb politikusa, és aki többek között ezeket a gondolatokat vetette papírra még „filozófusként”: „A hazaszeretettől mindig hányingerem volt. Soha nem tudtam mit kezdeni Németországgal, és máig sem tudok.” Ezt az embert egyre többen emlegetik úgy, mint Németország következő kancellárját. Ez elsőre talán különösnek tűnik, pedig nem az. Ez szükségszerű következménye a semmi, a nihil diadalának.

E diadal előszobája volt már Merkel kancellársága is. Merkelé, aki egy korábbi felvétel tanulsága szerint egy nyilvános pártrendezvényen láthatóan idegesen és zavartan szedegette össze a német zászlócskákat, amelyeket boldog hívei lobogtattak, a kancellár asszonyt viszont zavarták, mert a kancellár asszony telefonját akkor már lehallgatta a CIA, akkor már a német autógyártást elkezdte letérdepeltetni az Egyesült Államok, kiderült ugyanis egy Montana alsói sufniban, hogy nagyobb a Volkswagenek emissziója, mint amennyi a prospektusokban írva vagyon, nahát.

És a kancellár asszony mindezek után nagy hirtelen arra is rádöbbent, hogy „Wir schaffen das”, pedig nem sokkal azelőtt még azt mondta egy Libanonból érkezett kislánynak, hogy Németország nem tud mindenkit befogadni. Jaj, dehogynem!

Csupán emisszió és lehallgatott telefonok kérdése az egész, és lám, Merkel már remegési rohamokat kap nyilvános rendezvényeken a német himnusz hallatán – talán a lelkiismeret spontán ördögűzési rítusát látjuk ilyenkor csupán…

De vajon lesz-e valaha is ilyen ördögűzési rohama egy olyan embernek, aki hányingert kap a hazaszeretettől, és semmit sem tud kezdeni Németországgal? Nem, biztosan nem lesz.

Ez az ember az elmúlt száz év szükségszerű végeredménye. Vagy végterméke. A hazaszeretetnek, az önazonosságnak, magának a hazának és az önfeláldozásnak pedig innen és az ő ellenében kell elölről kezdenie.

Mert azt mégsem hihetjük el, abba mégsem törődhetünk bele, hogy ez a végpont, s hogy tényleg ez a létező világok legjobbika. Ha ezt elhisszük, ha ebbe beletörődünk, akkor valóban nem marad más, mint hogy kutya­pórázon vezetgessük egymást a Pride-on, és okádjunk, ha azt halljuk, hogy haza.

Csak akkor azt mondja meg valaki, hogy miért születtünk erre a világra!