László Bénes furcsa története

László Bénes. Olvasom a nevet a magyar-szlovák Eb-selejtező előkészületeit fejtegető egyik írásban. S nem valamelyik irredenta vagy szélsőségesen liberális lapban, hanem a sportnapilapban.

Fotó: Transfermarkt

Mielőtt a szétszéledt nyáj, az elveszett bárányok felett búsonganánk, s csak a végletek, a kardcsörtető hódító vagy a menthetetlen vesztes önfeladó szerepéből szemlélnénk a felvidéki magyar sorsot, jól tesszük, ha nem hagyjuk figyelmen kívül, hogy a hagyományosan mélyen rétegzett felvidéki, szlovákiai, magyar és szlovák vagy szlovák és magyar társadalomban más irányú folyamatok is zajlanak. A sport, a labdarúgás erre is kínál lehetőséget.

Ugyancsak a sportnapilapban olvashattunk a közelmúltban interjút Ivan Kmotríkkal, a Slovan Bratislava elnökével. Először is, már maga az interjú létrejötte dicséretes, másodszor, a beszélgetés nem csak nyomtatásban jelent meg magyarul, Ivan Kmotrík magyarul is válaszolt a kérdésekre, harmadszor, büszkén beszélt magyar édesanyjáról, ha úgy tetszik, magyar gyökereiről, valamint – jellemzően a labdarúgáshoz köthető – magyar barátairól, üzlettársairól. Az interjút egyértelműen a magyar-szlovák megbékélés, egymásrautaltság jeleként értelmezhettük.

Említhetünk egy másik esetet. Ebben az idényben először szeptember elsején, vasárnap mérkőzött meg egymással a Dunaszerdahely és a Slovan; a találkozó a vezetők, a két klub jó kapcsolata ellenére mindenkor a magyar-szlovák vetélkedés, olykor gyűlölködés színtere. Apró sikerként élhetjük meg, hogy már nincs törvényi akadálya a magyar himnusz nyilvános eléneklésének Szlovákiában.

Sőt, védekező pozíció­ból mintha ellentámadásba mentünk volna át: immár inkább a szlovákoknak kell magyarázkodniuk amiatt, hogy néhány magáról megfeledkezett fanatikus „magyar k…vák!”-at kiáltott, midőn két kisgyerek énekelte a Nélküledet, s mert az „üsd, üsd fejbe a magyart” rigmus ma is általános Szlovákia szerte. Amikor Ján Kozákot, a Slovan edzőjét megkérdezték, mi a véleménye erről, amellett, hogy persze felemlegette, a pozsonyi játékosok sem kapták meg a kellő tiszteletet a dunaszerdahelyi drukkerektől, ezt felelte: „Édesanyám félig magyar, volt feleségem magyar, nem szeretném a témát mélyebben elemezni.”

Ahhoz képest, hogy a szlovák karhatalmisták 1992-ben Pozsonyban, majd a reflex megerősítése végett 2008-ban Dunaszerdahelyen ismételten szó szerint a vendégként érkező, valamint a helyi – „egész”, „fél-” és „negyed-” – magyarok fejébe verték, ki is az úr Szlovákiában, mit érdemel az, aki az uralkodó viszonyokat akár csak egy futballmérkőzés kere­tein belül firtatja, látványos a közeledés. Amit egyébként az elmúlt években a – nem csupán a futball miatt – Szlovákiába látogató magyarok lépten-nyomon tapasztalhatnak.

Véletlenül sem azt akarom állítani, hogy a kisebbségi jogok boncolgatása okafogyottá vált Szlovákiában. Ám az is nyilvánvaló, hogy a felvidéki magyarok már nincsenek menthetetlenül kiszolgáltatott helyzetben. A megváltozott világban nem ördögtől való, hogy a szövetségi viszony mellett a két ország között versengés is van.

Verseny és társ – versenytárs. És persze vetélytárs. Eme vetélkedésnek széles nyilvánosságot élvező eseménye a mai Magyarország-Szlovákia Európa-bajnoki selejtező. Egy futballmeccsen mi más is lehetne a felek célja, mint a győzelem? Bénes Lászlóra gondolva ezt azzal egészíthetjük ki, olyan játék, olyan eredmény és olyan miliő után áhítozunk, amely arra sarkallja az ifjú futballistát, hogy gondolkozzon el azon: valóban jó döntést hozott-e, amikor a szlovák válogatott mellett tette le a voksát, de legalább botránkozzon meg azon, ha Magyarországon László Bénesként emlegetik.