Vita Takaró Mihály munkásságáról

Méltatni merészelt olyan nemzeti-konzervatív szerzőket, akiknek a nevét a kommunista korban ki sem ejthettük a szánkon.

Eger, 2018. július 23. Takaró Mihály irodalomtörténész a Kárpát-medencei irodalomtanárok találkozójának nyitóünnepségén az egri városháza dísztermében 2018. július 23-án. MTI Fotó: Komka Péter Fotó: Komka Péter

Kedves Pilhál György!

Hosszú évek óta élvezettel olvasom a glosszáit, s ritkán fordul elő, hogy ellenérzést keltenek bennem. A Magyar Nemzet szeptember 26-i számában közölt Megint „Takaróznak” című írása e ritka esetek közé tartozik. Ennek két oka lehet. Vagy nem tájékozódott eléggé a Takaró Mihály személyétől és munkásságától elhatárolódó szakemberek érveiről, vagy egyetért védence nézeteivel. Bízom abban, hogy az előbbi feltevésem a helytálló. Engedje meg, hogy felhívjam a figyelmét arra, hogy „az ismert irodalomtörténész ” értékrendjét nemcsak „a liberális fejtágításokon nevelkedett szakértői gárda” tekinti súlyosan problematikusnak, hanem a keresztény-konzervatív, nemzeti érdekű politikai törekvésekkel azonosuló szakmai értelmiség is. Kormánypárti olvasóként az sem győz meg egy közszereplő kvalitásairól, ha tudom, hogy „előadásait rendre véget nem érő vastapssal méltatja a telt házas publikum”. Jól ismerem a telt házak és a vastapsok lélekemelő hatását, de azt is meg kellett tanulnom, hogy azok mást jelentenek egy színházi előadás esetében, és mást a politikai arénában. Az a benyomásom, kedves Pilhál György úr: ezúttal nem vette figyelembe, hogy egy szigorúan szakmai vita megítélésében a vastapsra való hivatkozásnak önmagában is komoly politikai kockázata van.

Tisztelettel: Kulin Ferenc

Kedves Kulin Ferenc!

Gondolom, ön is egyetért abban, hogy egy Tollhegyen méretű írásban képtelenség elemezni egy irodalomtörténész munkásságát, illetve belemenni azon érvek részletes ismertetésébe, amelyek alapján a Takaró Mihállyal szemben álló kutatócsoport nem vállalta a vele való munkát. Nem is volt ilyen tervem. Mindössze arról tudósítottam az olvasót, hogy itt ez a Takaró Mihály, aki az előadásain olykor merőben mást mond irodalomról, történelemről, mint amit hivatásos ítészektől hallhattunk az elmúlt évtizedekben. Például méltatni merészelt olyan nemzeti-konzervatív szerzőket (Wass Albert, Nyirő József, Szabó Dezső, Tormay Cécile), akiknek a nevét a kommunista korban ki sem ejthettük a szánkon. A miatta távozó kollégák ezt „szélsőjobboldali, antiszemita” szerzők magasztalásaként aposztrofálták. Ők szélsőségesnek tartják Takaró Mihályt, mások – igen, például a rendre telt házas, „vastapsos” nézőterek – szókimondónak, igaznak. Értem én, hogy ön ez utóbbi csalfa veszélyeire akar figyelmeztetni a „szigorúan szakmai vita” garantált ítéletével szemben. De vajon utóbbinak kell-e döntenie arról, hogy az Erdélyt megéneklő Wass Albert álljon-e közelebb az olvasóhoz vagy a magyarok gondozásához tanácsokat osztogató Esterházy Péter. Ahogy a népet, az olvasót sem lehet leváltani.

Üdvözli: Pilhál György