Felszökött a föderalisták láza

Visszatértünk a kezdetekhez: a neoliberális, globalista politikusok egyre nyíltabban és ellentmondást nem tűrően beszélnek a központilag irányított unió szükségességéről.

Zászlók lobognak az Európai Parlament strasbourgi épülete előtt. A májusi EP-választások sorsdöntőek lesznek Európa jövője szempontjából Fotó: REUTERS/Arnd Wiegmann

Mi az unió valójában? Egy sajátos államszövetség, amelyet kezdetektől a napjainkig a nemzetekfelettiség és a nemzeti szuverenitás elve egyaránt jellemez, más fogalmakkal föderatív és konföderatív működési formák egyaránt jelen vannak a szövetség mindennapjaiban.

Az elmúlt mintegy hetven év e két elv változó sikereinek a története. Egészen rövid ­ideig, 1953-54-ig élt az alapítók reménye, hogy megvalósulhat a politikai és katonai integráció, és így a föderalizmus, ám a folyamat ekkor megtört a franciák miatt, s utána hosszú időre lekerült a napirendről a nemzetekfelettiség gondolata. 1957-től, a Közös Piac kereteiben már „csak” a szuverén tagállamok közötti gazdasági együttműködésre koncentráltak a tagállamok, s a jóléti államok létrejötte bizonyította a modell működőképességét. Azonban a nyolcvanas évek közepére újra felerősödött a föderális koncepció – amelyben fontos szerepet játszott Jacques Delors, a bizottság elnöke –, s ez elvezetett a föderális irányultságú Európai Unió létrejöttéhez, majd a ­2009-es lisszaboni szerződéshez, mely a konszenzuális helyett a többségi döntések bővítését, tehát a tagállami szuverenitás gyengítését irányozta elő.

Az utóbbi tíz évben felszökött a központi hatalmak, illetve a globális érdekeknek elkötelezett politikusok „föderalista láza”, s ezzel visszatértünk a kezdetekhez: a neoliberális, globalista politikusok egyre nyíltabban és ellentmondást nem tűrően beszélnek a központilag irányított unió szükségességéről. Ugyanakkor ezzel szemben egyre markánsabb és egyre határozottabb az a tábor is – elsősorban a V4-ek, részben Ausztria, talán később Olaszország ismét, egyes balkáni államok, s reményeim szerint Dánia –, amelyik határozottan szembemegy a föderális koncepcióval, s most már nem pusztán a kormányköziségről mint a tagállamok közös döntéseinek elsőbbségéről beszél, hanem hangsúlyosan a nemzeti szuverenitásról, tehát arról, hogy egy adott tagállamra nem lehet rákényszeríteni a többségi akaratot, ha az ellenkezik az érdekeivel.

Vagyis mindkét oldalon élesebben és radikálisabban jelennek meg a föderális, illetve szuverenista alapelvek, s ezzel az unión belüli konfliktus és törésvonal is tovább éleződik. Másképpen fogalmazva: válságba került az unió, mert a szembefeszülő politikai akaratok valóban kioltják a közös fellépés lehetőségét, s ez az unió cselekvésképtelenségével fenyeget, vagy ez már létre is jött, s az uniót a világ geopolitikai küzdelmében az eljelentéktelenedés réme fenyegeti.

Adott tehát a kérdés: mi lesz most? Mi a kiút, ha van egyáltalán, milyen forgatókönyvek lehetségesek?

Megítélésem szerint négy opció képzelhető el.

Az első az, hogy érvényesül a „nagyok”, a központi hatalmak (Németország, Franciaország), illetve a brüsszeli elit és a mögöttük álló globális szereplők (mint Soros György és hálózata) akarata, és az unió lépésről lépésre föderálissá válik úgy, hogy egyre több témában bevezetik a többségi döntés elvét, többek között például a bevándorlás, a külügyek és a költségvetés területén mint kulcsterületeken.

Ez leginkább akkor történhet meg, ha az Euró­pai Néppárt beadja a derekát, és feladva el­veit, csatlakozik a globalista-föderalista politikai családokhoz. Ebben az esetben a közép-euró­pai szuverenista tagállamokat egyszerűen ledarálják, például azon az alapon, hogy nem tartják be a jogállamiság, a demokrácia értékeit, ezért büntetést érdemelnek (politikait és gazdaságit egyaránt). Megvalósítják a kétsebességes Európa modelljét úgy, hogy a második osztályba szorultakat másodosztályú országokká minősítik vissza.

Ebben az esetben maradna nekünk a nagy kérdés: alávetett státusban, amelyben nem élhetünk vétójogunkkal, így nem tudjuk megvédeni nemzeti érdekeinket, érdemes-e maradnunk az unió tagjának, vagy a V4-ek szövetségére, illetve a keleti nyitásra építve új geopolitikai játéktérbe lépjünk-e, ahol viszont megmarad az évtizedekig vagy tán évszázadok óta várt függetlenségünk.

A második opció – mely egyáltalán nem esélytelen – az, hogy az unión belüli konfliktus a föderalisták és szuverenisták között nem oldódik fel, de nem is dől el egyik vagy másik irányban sem, hanem egy bonyolult és váltakozó viszony marad fenn az egyes intézmények között, ahol az Európai Bizottság, az Euró­pai Parlament és az Európai Bíróság továbbra is a nemzetekfelettiséget képviseli, az Európai Tanács viszont a kormányköziséget, s az ezek közötti egyezkedés jelenti a jellegzetes működésmódot, mint egyébként lassan hetven éve, váltakozó erőviszonyokkal. Ebben a működésmódban még sokáig el lehet lavírozni, az örökös és megújuló kompromisszumok világában. Kérdés persze, hogyha a langyosakat kiköpi az Isten, akkor mi lesz az unió­val hosszú távon?

A harmadik opció a szuverenista elv felerősödése, amely elsősorban abban öltene testet, hogy a V4-ek és a velük szövetséges országok a bevándorlás, a multikulturalizmus, a jogállamiság és demokrácia, a globalizáció, a költségvetés stb. ügyeiben önálló döntéseket kívánnak hozni, akár az unió többségének akarata ellenére, ezáltal folyamatosan blokkoló kisebbséget alkotnának több témakörben is. Ez már nem pusztán kormányköziséget (konszenzusos döntéseket) jelentene, hanem a konföderáció, tehát egy laza államszövetség felé lökhetné el az uniót, amelyben a közös döntések ­hiányában az eddigi együttműködési területek visszanyesése következhetne be, kicsit a Közös Piac időszakát visszahozva, de még az akkorihoz képest is kevesebb kötőerővel a tagállamok között. A jelenlegi helyzetben Magyarország szempontjából ezt az opciót tartanám a legoptimálisabbnak.

Végül a negyedik a katasztrófaopció, ebben az esetben az egyes témakörök mentén tartósan eltérő politikákat követnének egyes tagállamok, amelyek viszont fokozatosan külön szövetségekbe tömörülnének, több részre szabdalva az uniót. (Korábban ilyen külön szövetség volt például az angolok által 1960-ban kezdeményezett EFTA, az északi államok által 1952-ben létrehozott Északi Szövetség és természetesen a Benelux államok.)

Ebben a folyamatban kezdeményező, kanalizáló szerepet játszhatna a közép-európai országok együttműködése, a V4-ek, amelyek a maguk szívóhatásával, további balkáni és kelet-európai tagállamok bevonásával konföderatív Közép-európai Államok Szövetségévé válhatnának. Ami lehet, hogy más, régebbi tagállamok közötti szövetségek fel- és megújulását inspirálná (francia-német-tengely, Benelux államok, skandináv szövetség, mediterrán országok szövetsége). Így az unió felbomlása ugyan nem lenne kimondva, de olyanná válna, mint anno a Német-római Császárság, amely névleg még létezett, de a hús-vér politikai valóságot már régen a keretei között létrejött nemzetek és azok változó szövetségei jelentették.

A Quo vadis, unió? kérdésre azt válaszolnám, hogy nem minden opció egyformán esélyes, azt viszont állítom, hogy nemzeti és geopolitikai érdekeink szempontjából a harmadik változat lenne a legoptimálisabb. S ha mégsem így lesz, a jelenné váló jövő ismeretében kell újra megkeresni a legoptimálisabb megoldást. Lássuk be: így megy ez nálunk évszázadok óta.

A szerző politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója