Advent a változó Európában

Az advent együtt változik Európával. Már nemcsak várakozás, nemcsak ünnepi készülődés, nemcsak a Krisztus-fogadás időszaka, de valami léleknehezítő mélységes aggodalom is.

Rendőrök a berlini forgatagban. Csillogó erőd Fotó: MTI/EPA/Clemens Bilan

A változó Európa adventjeiben csak a megváltó Krisztus ugyanaz. Ő a biztos támpont akkor is, amikor a legtöbb adventi vásárt és egyáltalán a korábban biztonságosnak vélt életterünket a terrorveszélytől való félelem hatja át. Az iszlám által az életellenességig fanatizált elkövetők a mai európai ember félelmeit testesítik meg. Ezt azonban az uralkodó szélsőliberális, politikailag korrekt közbeszéd nem engedi megfogalmazni, nevén nevezni, ezért aztán a mai nyugat-európai ember tele van kimondatlan félelmekkel, frusztrációkkal. Mert hiába támadják meg, erőszakolják meg, gyújtják fel az autó­ját, a társadalmi többség és a fősodratú média közömbös marad.

Gyökeresen mássá lett az advent és benne a Krisztust váró ember élete 2015 óta. A migráció hullámverése magával hozta a terrorizmus hordalékát is. Azóta hozzánőtt az év végi ünnepvárásunkhoz valami fojtott aggodalom, egy olyan félelemérzet, amit igyekszünk persze minél távolabb száműzni magunktól, ne árnyékolja be az adventi sürgés-forgást. De nem csukhatjuk be a szemünket.

Persze az ember hajlamos kicsit kikapcsolni, hátradőlni, hiszen éppen azért korzózik az ünnep előtt, mert gyönyörködni akar, ráhangolódni a karácsonyra, kellemes pillanatokat tölteni számára fontos emberekkel. Senki nem úgy indul el ilyenkor, hogy egy szembejövő, szigorú arckifejezésű férfi kést ránt, majd istenének nevét ordítva irgalom nélkül döfni fog. Megállás nélkül, amíg valami történik. Amíg valaki szembeszáll. De Európa elszokott az önvédelem, a szembeszállás reflexétől. Ezért a sok áldozat, amíg valaki végre megálljt parancsol a gyilkosnak.

Arra ébredünk hát, hogy a mi szeretett adventünk a fanatikusok kiemelt időszaka is. Harci helyszíne. Mert senki ne álmodjon arról, hogy ők éppen a szeretet ünnepén kikapcsolnak, elvonulnak és téli álmot alusznak. Vagy esetleg beállnak ők is a sorba, és forralt bort kortyolnak Strasbourgban, Brüsszelben vagy Bécsben. Hiszen az elmúlt évek azt bizonyítják, éppen az ellenkezője zajlik. Bekapcsolnak, bekattannak.

Az adventi vásár ma már egyre kevésbé a keresztyén identitás eseménye, megélése, a karácsonyt is sietve átnevezték téli ünnepnek, mint egykor Nicolae Ceausescu Romániájában, de úgy látszik, ez a fanatikusokat nem zavarja. Nem lesznek kevésbé vérszomjasak, ha Nyugat-Európa látványosan hátralép, leveszi a maradék kereszteket, cenzúrázza a karácsonyt és átkereszteli a keresztyénségre emlékeztető ünnepeket.

A dzsihád, a szent háború nem jön zavarba és nem lágyul el az ilyen megmosolyogtató kompromisszumkereséstől, önfeladástól, a feltartott kezektől. A dzsihád euró­pai térfoglalása ugyanis nem a kompromisszum érdekében valósul meg. Nem kíváncsi a befogadó kultúrára, hanem a saját filozófiája szellemében cselekszik és él tovább az euró­pai színtéren is. Miközben kihasználja és élvezi a kormányok megengedő gyengeségét, szociális és politikai háttértámogatását.

Az erőszakszervezetek még így-úgy fenntartják a látszatot. Még vannak gondtalan adventi vásárok. Csakhogy a késes terrorista ellen nincs százszázalékos védelem. Hiszen a tömeg része ő is. Ha eldöntötte, megtervezte, hogy hol és mikor, akkor támadni fog. Mert ez az egyetlen célja: veszteséget okozni, megfélemlíteni azt az országot, azt a kultúrát, amely befogadta és nem mellesleg eltartja őt. Amely valami butasággal vegyes naivitás miatt abban a hitben van

– minden terrortámadás után és ellenére –, hogy az integráció mégiscsak sikeres, elvégre a kormányok támogatják.

A migránspárti politikai elit egy napig gyászt mímel, majd másnap újult erővel folytatja ördögi munkáját, Európa elaknásítását, a Soros-terv megvalósítását. Minden újabb esetet követően az az előrecsomagolt válasz, hogy csak elszigetelt esetről van szó. Hogy a bevándorló társadalom nem ilyen. Pedig a terrorista, a kést ragadó személy csupán a jéghegy csúcsa.

Sokkal többen vannak az alvósejtek. Felmérni, de talán elképzelni sem lehet a valós számukat. Ők azok, akik még nem fogtak fegyvert, akik még nem kaptak tűzparancsot. Akik még csak hallgatják egy-egy őket tüzelő imám, vallási vezető szónoklatát. Akiknek a lelkét éppen ezekben a napokban fertőzik meg Allah nevében, valami szentnek kikiáltott cél felmutatásával.

Európa védekezik. Az egynapos gyász után az utcakövekről lemossák a kifolyt vért, leszerelik az adventi hangulatvilágítást, az ünnepi bódékat pár utcával odébb költöztetik. Talán mindenki vigyázni és félni fog egy darabig, de aztán minden megy tovább. Majd valamivel később további alvósejtek ébrednek és csapnak le újra. Mindig ott, ahol nem várják őket, és mindig ott, ahol fáj.

Az advent együtt változik Európával. Már nemcsak várakozás, nemcsak ünnepi készülődés, nemcsak a Krisztus-fogadás időszaka, de valami léleknehezítő mélységes aggodalom is. És az unió alapító atyáinak egyikétől, Robert Schumantól újra és újra megidézett kijelentés mélységes igazsága: „Európa vagy keresztyén lesz, vagy nem lesz.” A jelen fájdalmasan a „nem lesz” irányába mutat.

A szerző partiumi református lelkész, újságíró