Aranka örülne

Böhm Arankáról a színpadon a kivetítőn a megfelelő résznél hatalmas fotográfia. Micsoda nő. Állítólag leköpte Mengelét. Vagy nem.

Bármilyen különösen is hangzik, egy a fővárostól száznyolcvan kilométerre fekvő apró kis faluból Budapestre utazni még ma is kalandnak minősül. Az ottlét szintén. Magánál az utazásnál maradva, az már eleve egy kemény logisztikai feladat. Tekintsünk el most attól a verziótól, hogy az ember beleül a működő autójába, majd két és fél órányi vezetés után kiszáll belőle, oszt jó napot. És akkor már csak azzal kell megküzdenie, hogy Budapesten, mint általában a nagyvárosokban világszerte, normálisan sem közlekedni, sem parkolni nem lehet. Marad tehát a közösséginek is nevezhető, mindenesetre nagy tömegeket megmozgató közlekedés, ami viszont kiszámíthatatlan és drága. Ugyanolyan drága, mintha magányosan etetnénk a parkolóórákat és nyomnánk kifelé a szén-dioxidot a dugóban. Pont, mintha ki lenne számítva. Mint ahogy az is, hogy amennyiben nem autóval indulunk útnak, még csak véletlenül se legyen csatlakozás busz és vonat között egy órán belül.

És az igazi megpróbáltatások csak akkor kezdődnek, amikor már túlestünk a hidegben történő értelmetlen dekkoláson. Azon a vidéken, ahol lakom, úgy tűnik ugyanis, nemhogy haladnánk azért, ha fontolva is, inkább visszafejlődünk e téren. Szerencsére a magyar ember leleményes és kreatív, így aztán létrehozott magának különféle privát csoportokat, amelyekben a tagok közlik egymással, ha terveik szerint hamarosan elindulnak valamerre, illetve azt is, amennyiben részt vennének egy ilyen kiránduláson. Pompás gondolat, a költség megoszlik, és ha a sofőr nem gyakorló pszichopata, még oda is érhetünk időben és zökkenőmentesen, ahová szerettünk volna. Kiszállok a járműből, elbúcsúzom a tulajdonosától, akiről rövid idő alatt többet tudtam meg, mint azt valaha feltételeztem volna, szerzek egy köteg BKK-jegyet (nem egyszerű) és a nyakamba veszem a csomagjaimat, valamint a várost. Elhatároztam, hogy turista leszek.

És egy turista mit tehet? Elsősorban örül neki, hogy itt lehet. Mert a város szép, tele programokkal és kihívásokkal. A műfajon belül a kulturális ágazatot választom tehát. Különös kísérlet veszi ezzel kezdetét, hiszen itt születtem, itt nőttem fel, itt éltem le közel három évtizedet, ismerek minden egérutat. Mégis előkelő idegenként mozgok, hiszen régen elhagytam a várost és a város is elhagyott engem, megszűntek a mozijaim és a kocsmáim, nincs egy hely, ahol keresztnevemen szólítana a pincér. Két napom van most, ennyi itt az élet. Hosszú hétvége helyett rövid hét közben.

Úgy volt, hogy a Várkert Bazárban kezdek, de az eseményt áttették a Nemzeti Galériába, ami szintén kitűnő kulissza. Így aztán az Oktogonnál lemegyek a kisföldalattihoz, átnyújtom a jegyemet az ellenőröknek, belépek a szerelvénybe, és mialatt számos, a helyhez köthető emlékemet rendezgetem, a Bajcsynál újabb ellenőr érkezik, a Vörösmarty térnél pedig hárman kontrollálják a kiszállókat. Mondom is az egyikőjüknek, hogy ezen a vonalon aztán egy egér sem juthat át, és ennek láthatóan megörül. Én is neki, mert nevet és nem talál gyanúsnak. Ezt a haverkodást már faluról hozom magammal, még jó hogy nem kezdek el mindenkinek köszöngetni, bár lehet, hogy egyszer kipróbálom. A tér egyik mellékutcájában bitang nagy páncélozott jármű, mellette egy mikrobuszból éppen szedelőzködnek a TEK-es srácok. Rémes látvány, de hozzátartozik a karácsony környéki európai utcaképhez, és ha már választani kell, én jobban örülök, hogy adott esetben nem nekem kell egy narválszarvval hadonásznom egy késes kreténnel szemben. Szakmunkát szakemberre.

A Lánchídon átsétálva elvegyülök az olaszok és a japánok között, elmerengek budai hűlt helyeimen, aztán fel a Várba. Az esemény az Irodalmi szerelmek est ötödik fejezete. Felolvasószínház, ezúttal Szabó Lőrincre, Füst Milánra és Karinthy Frigyesre, valamint az életükben igencsak fontos szerepet játszó nőkre fókuszálva. A háziasszony Juhász Anna. És tényleg olyan, mint aki éppen egy szalont vezet. Elegáns, könnyed. Beszélgetőtársa a téma avatott és népszerű szakértője, Nyári Krisztián irodalmár, a színészek Kerekes Vica, Trokán Nóra és Lengyel Tamás. Totál telt ház, a lépcsőkön is ülnek. És ez fantasztikus. Már eleve az, hogy 2019-ben egy ilyen est ennyi embert megmozgat. Ami még rendkívül érdekes, hogy a közönség minimum 95 százaléka nő. Elvétve néhány férfi kísérő, akik szemmel láthatóan elveszítették a csatát, hogy ők akkor addig inkább meccs, haverok, egy sör valahol, te csak érezd jól magad, szívem, érted jövök. Karinthyné Böhm Aranka örülne ennek az egésznek.

Nyári Krisztián szellemes társalgó. Ezen a ponton még nem sejtem, hogy hamarosan újra belebotlok, legalábbis a nevébe. A megidézett szellemek közül engem most éppen Böhm Aranka érdekel a legjobban. A színpadon a kivetítőn a megfelelő résznél hatalmas fotográfia róla. Micsoda nő. Állítólag leköpte Mengelét. Vagy nem. Füst Milánné vagy Kosztolányi Dezsőné szerint aránytalanul vastag a szája. Nos nem. És mivel ebből hamarosan a bevonzások és kiválasztások turistaútja lesz, hamarosan vele is újra „találkozom”.

(Folytatjuk)