És a hajó megy

A jó fesztivál alighanem emberléptékű és -központú, a filmre, mint művészetre gondol, az emberre és más érző lényekre koncentrál és a világ jobbá tételére fókuszál, mint egy álruhás szépségkirálynő.

Trieszt, 2018. október 14. Vitorlások az Adriai-tengeren Trieszt partjai elõtt az 50. alkalommal megrendezett Barcolana vitorlásversenyen 2018. október 14-én. (MTI/EPA/Ciro Fusco) Fotó: Ciro Fusco

A csupa nagybetűs élet szinonimája számomra Olaszország. Még a Fiat Unót és Balotellit is képes vagyok megbocsátani nekik. És Don Matteo is bőven belefér, abból legalább néha jut egy kis Gubbio, pár szűk utcácskával. Olaszország a kultúra, a művészetek, a kék ég, a hegyek és a tenger. Ez így persze túl általános és rózsaszín, de én turista vagyok és nem dokumentumfilmes, azt látom, amit látni szeretnék. Olaszország pedig, onnan, ahonnan én jövök, Triesztnél kezdődik. Trieszt az ajtó, a kapu, a belépő a csodák birodalmába. Trieszt látszólag nem annyira érdekes, mint Róma, Firenze vagy Velence, de ez valóban csak a látszat. Jó, határeset. De éppen ebben rejlik a vonzereje. Észak és dél, a Balkán és a Nyugat találkozása, metszéspontja, ütközőzónája, mikor melyik.

Trieszt egy magyarnak még otthonos, de már izgalmas. Itt találkozik a kontinentális és a mediterrán, a Monarchia emlékezete és a latin temperamentum, a bécsi szelet és a pasta. Trieszt egy pohár gyöngyöző prosecco az olasz egység terén, januárban egy bár előtt, a kikötő felől fújó szélben, és itt működik az egyik legjobb filmfesztivál, az Alpok-Adria, amely egy ideje már alapítója és igazgatója, a 2016 januárjában elhunyt csodálatos Annamaria Percavassi nevét is viseli. Az olasz film egyik nagyasszonya egyszerre hagyott maga mögött hatalmas űrt és nagyszerű örökséget. Nem könnyű megfogalmazni, hogy milyen is valójában egy jó filmfesztivál. Persze az alap, hogy legyenek jók a kiválogatott filmek vagy legalábbis érdekesek, legyen koncepció, és az sem baj, ha nem unalmas a kulissza. A nagyok, mint Cannes, Berlin, Velence már elszálltak maguktól és elrugaszkodtak a valóságtól, és végképp elszakadtak a nézőktől is, akiket ne keverjünk össze a bámészkodó tömeggel. Az egész a pénzről szól, a túldimenzionált, izolált és agyonfizetett sztárokról és a szórakoztatóiparról magáról.

A jó fesztivál alighanem emberléptékű és -központú, a filmre, mint művészetre gondol, az emberre és más érző lényekre koncentrál és a világ jobbá tételére fókuszál, mint egy álruhás szépségkirálynő. Fontos még, hogy legyenek színvonalas kísérőprogramok, megjelenjenek a társművészetek, és a helyiek a magukénak érezzék vagy legalábbis ne meneküljenek előle fejvesztve a hegyekbe. Szarajevó ilyen, a miskolci Cinefest, a jihlavai dokumentumfilmes összejövetel és persze Trieszt is. Különös sorsú városok ezek, így vagy úgy a határokról szólnak, az összetartozásról és a különbözőségekről. A városok pedig a táj részei, és a táj formálja azokat, akik benne élnek és az eseményeket, amelyeket létrehoznak. Nem látványosan és agresszívan, inkább halkan, de szívósan. Az idei trieszti mustra Terrence Malick A Hidden Life (Egy rejtett élet) című filmjének vetítésével kezdődött, ami azonnal magasra is tette a lécet. Malick az egyik legkülönösebb amerikai filmrendező, van, hogy évtizedekig hallgat, aztán kijön egy olyan filmmel, mint Az őrület határán vagy Az élet fája, amelyeket aztán sűrű pislogás fogad, előfordul, hogy Arany Pálmát nyer Cannes-ban, hogy aztán még a vörös szőnyegen se jelenjen meg ugyanott vagy éppen egy megtörtént eseményeken alapuló nagyon európai, jelesül osztrák történettel álljon elő, mint esetünkben. A mű t osztrák földművesnek állít emléket, aki nem volt hajlandó bevonulni a német hadseregbe, és ezért 1943-ban Berlinben kivégezték.

Malick persze nem lenne Malick, ha megelégedne egy mégoly pompás életrajzi filmmel és/vagy akár a diktatúrák természetrajzának bemutatásával, vagy éppen azzal, hogy ezredszer is megnézzük, hogyan radikalizálódik egy társadalom és hogy a háború abszurd. Az Egy rejtett élet mindezeken túl költészet és filozófia, a Malicktól megszokott, magával ragadó mozgóképes bravúrsorozat, és feltűnik a vásznon a tavaly elhunyt Bruno Ganz is. Természetesen a diktatúráknak is megvan a maguk művészete és látszólag azok is az embert mutatják fel, csak éppen a felsőbbrendűt, a hőst, az építőt és tervezőt. A nácik heroizálása, az olasz fasiszták modernizmusa vagy a szovjet ember mindent elsöprő lendülete ugyanarról a tőről fakad, essék szó akár filmről, fotográfiáról, betűtípusokról vagy épületekről.

Ez utóbbiakról kapunk egy remek összeállítást a fesztivál ideje alatt a Modernisztán című kiállításon, amely a modern szovjet építészet közép-ázsiai elképzeléseibe enged bepillantást. Komor egy világ, még szerencse, hogy Fellini színes szellemének megidézése feloldja az ipari mennyiségű maltert. A fesztivál kiállítással, előadásokkal és természetesen filmekkel tiszteleg a maestro munkássága előtt. Aki nélkül szomorúbb hely lenne a világ és benne a trieszti kikötő, ahol az idei fesztivál egyik kiemelt vendégének, Magyarországnak is jutott egy talpalatnyi föld.