A dániai szociális modell

Dániában működik egy támogatási forma: az ottani hajléktalanellátásban ahhoz, hogy valaki igénybe tudjon venni egy segítő szolgáltatást, tallérokat kell gyűjtenie, amelyeket aztán beválthat például élelmiszerre.

Koppenhága, 2019. május 26. Szavazók egy koppenhágai szavazóhelyiségben az európai parlamenti (EP) választás napján, 2019. május 26-án. Az Európai Unió tagországaiban május 23. és 26. között választják meg az EU törvényhozásának képviselõit. MTI/EPA/Ida Marie Odgaard Fotó: Ida Marie Odgaard

A helyszín egy esetmegbeszélő csoport, ahol szociális szakemberek közösen beszélik át nehéz helyzetekbe került családok történeteit, hogy megoldást találjanak a felmerült komoly problémákra. A cél a hatékony megoldások, illetve a lehetséges beavatkozási szintek megtalálása. Az egyik szociá­lis munkás egy kilencéves gyermek és családja történetét osztotta meg a csoporttal. Kapcsolati erőszak, állami gondozott szülői múlt, hét éven belül öt különböző családok átmeneti otthonában lakás, válás, folyamatos iskolai hiányzások… Most is átmeneti otthonban laknak. A családban élő kilencéves gyermek karácsony előtti mondata sokkolóan hatott a szociális munkásra, aki megkérdezte tőle, mit szeretne karácsonyra: „Én már nem szeretnék semmit. Nekem nem kell semmi karácsonyra!”

Hogyan juthat el ide egy ilyen korú gyerek? Hogyan mondhat ki egy ilyen súlyos mondatot, ami még egy felnőtt szájából is megdöbbentő lenne? Ő egy áldozat, aki nem szeretett volna kilencéves létére már ötödik alkalommal költözni, aki nem akarja többé újra és újra átélni, hogy az apja megveri. Nem szeretné azt érezni, hogy felesleges, hogy a körülményei ­miatt nem szeret iskolába járni, hogy nincsenek otthon játékai és nincs barátja, akivel szabadidejében játszhat.

Eszembe jut erről a gyermekről, hogy nem is olyan rég az egyik magyar tehetségkutató műsorban komoly eredményt elért gyerek azt nyilatkozta, hogy bár a fellépései után havi félmillió forinttal gyarapodott a családi kassza (a pénzt kiskorúsága miatt nem ő kapta meg), mégis éhezett és fázott. Még az alapproblémák sem oldódtak meg. Elgondolkoztató továbbá az elmúlt hetek nagy port kavaró kártérítési ügye is, hogy vajon tényleg a megítélt pénz lenne a legnagyobb, legmegfelelőbb segítség ott, ahol szegénység, nyomor van? Valóban jobb lesz-e azoknak a gyerekeknek az élete?

A konzervatív gondolkozásmód óvatosságra int ezekben a helyzetekben. Álljunk meg, és nézzük meg, milyen tapasztalatok vannak! Elemezzük a jó és a rossz gyakorlatokat, és tartsuk szem előtt, hogy a jövő megalkotásának a múlt örökségének tiszteletben tartása mellett kell megtörténnie.

Az Ökumenikus Segélyszervezet éppen ilyen megfontolásokból nem segít pénzzel. Ha valaki gyógyszerre kér pénzt, a munkatársak megveszik a gyógyszert, ha tüzelőre kér, akkor tüzelőt vásárolnak neki. Meghatározott és hosszú évek során kialakított szabályrendszer alapján hozunk döntést, párhuzamosan azzal az elvvel, hogy mindig a legjobb megoldást keressük: milyen tartós segítség adható az egyénnek vagy a családnak, ami hosszú távú megoldást jelent számukra? A pénzadománygyűjtés lényege sem az, hogy az összegyűlt pénzt továbbadjuk, hanem az, hogy abból a lehető leghatékonyabb, személyre szabott segítséget tudjuk nyújtani a megfelelő diag­nózis felállítása után.

Visszatérve a kilencéves gyerek és családja problémájához: valóban az lenne a segítség, ha a család lakáshoz jutna vagy átutalnák nekik a kért összeget, hogy saját kezükbe vehessék a problémájuk megoldását? A válaszunk egyértelműen nem.

Dániában nagyon régen működik egy támogatási forma, amelynek az alapját a következő mondat adja: Erőfeszítés nélkül nincs nyereség! Az ottani hajléktalanellátásban ahhoz, hogy valaki igénybe tudjon venni egy segítő szolgáltatást, tallérokat kell gyűjtenie, amelyeket aztán beválthat élelmiszerre, fodrászra, fürdésre, tanulásra stb. Az Ökumenikus Segélyszervezet közel öt éve kötelezte el magát, hogy hasonló motivá­ciós rendszert alakítson ki országos intézményhálózatában. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a rendszer az egyén helyzetéhez, erőforrásaihoz és készségeihez mérten bizonyos erőfeszítést, aktivitást vár, annak érdekében, hogy tisztítószert, tüzelőt, ruhát, a gyereknek szemüveget vagy más szükséges dolgokat biztosítson. Már a rendszer kialakításába is aktívan bevonjuk a támogatott szülőket és gyerekeket, hogy közösen határozzuk meg a főbb kereteket. Ez egy családok átmeneti otthonában konkrétan azt jelenti, hogy egy munkaerőpiaci tréningen való részvételért vagy a háztájiban adódó feladatok elvégzéséért meghatározott tallérok kaphatók, amelyek beválthatók az egyén, a család szükségleteire.

Az ENSZ-nek a gyermekek jogairól szóló egyezményének vezérelve, hogy a gyerekeket érintő döntésekben a gyerekek mindenekfeletti érdekeit kell figyelembe venni. ­Átérezzük-e ezen helyzetekben ezt a felelősséget? Valóban ez vezérel bennünket döntéseinkben, érdekérvényesítő tevékenységeinkben, szolgáltatásaink kialakításában? Érvényesül a gyermek mindenekfelett álló érdeke? Valóban megfelelő védelmet és jövőt, a számára legkedvezőbb feltételeket biztosítjuk neki az élethez? Az Ökumenikus Segélyszervezet szakembereiként egyértelműen azt gondoljuk, hogy százmillió forintnyi tallér többet ér, mint százmillió forint készpénz. A tallérok motivációt generálnak, ami aktivitásra késztet és megtanítja az egyént döntést hozni. Hálót ad, amellyel nő az öngondoskodás képessége, a felelősség és az eszközrendszer a család életének jobbá tételéhez.

Ahhoz, hogy ennek a kilencéves gyermeknek az élete megváltozzon, hogy jó, jobb élete legyen, nem pénzre van szüksége, hanem társadalmi felelősségvállalásra, védelemre, segítő rendszerekre, tudatosan kialakított szociális szolgáltatásokra, olyan segítő tevékenységekre, amelyekben a szülők képesek lehetnek a változásra.

A szerző az Ökumenikus Segélyszervezet szociális igazgatója