Gyűlöletük tárgya közös

Gyurcsányék szerint soha ilyen megosztott nem volt Magyarország, mint most és ezért az Orbán-kormány tíz évét teszik felelőssé. Vérlázító mondat.

Budapest, 2019. mjus 26. Gyurcsny Ferenc, a Demokratikus Koalci (DK) elnke (j2), felesge, Dobrev Klra, a DK EP-listavezetje, Molnr Csaba (b) s Rnai Sndor (b4) a prt mandtumot szerzett kpviseli a DK eredmnyvr rendezvnyn a fvrosi Radisson Blue Bke Hotelben az eurpai parlamenti (EP-) vlaszts napjn, 2019. mjus 26-n. MTI/Bruzk Nomi Fotó: Bruzák Noémi Forrás: MTI/Bruzák Noémi

Ferenc testvér, alias Gyurcsány Ferenc pártja, a Demokratikus Koalíció a minap a következőket írta: „Soha a demokratikus Magyarország történetében nem volt olyan megosztott az ország, mint most.” És ezért a megosztottságért természetesen az Orbán-kormány tíz évét teszik felelőssé. Vérlázító mondat, mégis nézzünk utána: igaz-e, hogy most a leginkább megosztott az ország, s ha igen, akkor ezért ki a felelős?

Először is: valóban szélsőséges megosztottság jelei mutatkoznak Magyarországon, azonban gyorsan hozzá kell tenni, hogy ez nem az egész országra, nem az egész társadalomra vonatkozik. Ugyanis van az országnak egy jelentős része – nagyjából egyharmada –, amelyik igyekszik távol tartani magát a politikától, próbálja attól függetlenül élni a mindennapjait. Más kérdés, hogy ez mennyire sikerül a jelenlegi, ellenzék által felajzott politikai légkörben. Mindenesetre ők nem akarnak senkit kioktatni és átalakítani, s ha valami különleges nem történik velük, a választásokon sem vesznek részt. (A magyar parlamenti választásokon a részvétel általában 60-70 százalék között mozog, ez jól mutatja a mindenkori egyharmad passzivitását.)

A megosztottság tehát, amely valóban létezik, egyfelől a politikával, közélettel foglalkozó vagy aktívan politizáló emberekre vonatkozik, másfelől pedig azokra, akik erős értékrend mentén élik az életüket, s hatnak rájuk a közéletben zajló politikai ütközetek, a kormány és az ellenzék közötti küzdelem nap mint nap felizzó indulatai.

A megosztottság érthető módon elkeseríti a többséget, s elkeseríti az is, hogy vannak politikai szereplők az ellenzék soraiban, akik láthatóan élvezik a jelenlegi állapotokat, mert vagy ilyen alkatok, vagy nagyon jó megfizetett emberek, zsoldosok, pártkatonák, verőlegények. Vagyis: érdekeltek abban, hogy a feszült hangulat fennmaradjon, mert ilyen körülmények között lehet leginkább halászni a zavarosban. Az ellenzék persze nem fekete-fehér, mert például Hiller Istvánról nehéz elképzelni, hogy örül a politikai hisztériának, de ha Jakab Péter, Jávor Benedek, Szabó Tímea, Hadházy Ákos, Varju László nevét említjük

– és még sokáig sorolhatnánk –, akkor jól láthatóan fizetett provokátorokkal állunk szemben. Az ország nagyjából kétharmadát tehát valóban jellemzi a megosztottság, de vajon ki vagy kik viselik ezért a felelősséget?

Ferenc testvér és a DK szerint az Orbán-kormány és az ő gyűlöletpolitikája. Azonban van egy probléma: megismertük és megszoktuk már, hogy amit Gyurcsány vagy a pártja kinyilatkoztat, annak mindig az ellenkezője az igaz. De hiszen megtanulhattuk tőle, hogy hazudnak reggel, éjjel meg este. Most is így van: a magyar politikai-közéleti és értékrendi megosztottság elsődleges és döntően meghatározó felelőse maga Gyurcsány Ferenc, illetve a hozzá és pártjához kötődő politikusok, közéleti szereplők, a nemzetközi balliberális hálózat tagjai.

De menjünk vissza a gyökerekig!

A magyar rendszerváltás legnagyobb hiányossága az, hogy nem történt meg a diktatúrát irányító legfontosabb személyek számonkérése, a lusztráció s az ezzel összefüggésben nélkülözhetetlen elitcsere, a kommunista nómenklatúra leváltása és helyettük demokratikus személyiségek államéletbe való bevonása. Ennek következtében pedig elmaradt a forradalmi erejű katarzis, a diktatúra és a demokrácia között nem jött létre egy világos cezúra, erkölcsi megújulás. A jogi-alkotmányjogi, intézményi változás megtörtént, demokratikusan megválasztott parlament jött létre, jogállam épült ki stb., azonban a személyek, az elitek szintjén folytonosság mutatkozott. Magyarul: a kommunisták, pártállami elitek átmentették magukat az új rendszerbe, aminek következtében demokráciát próbáltunk építeni egy demokraták nélküli baloldallal (értsd: a posztkommunista MSZP-vel).

És mindennek súlyos következményei voltak és vannak a demokratikus rendszer működésére nézve, ugyanis a velünk élő, a demokráciában itt maradt posztkommunisták – tudatosan nevezem így őket – nemcsak önmagukat mentették meg és át, hanem átmentettek egy politikai-ideológiai mentalitást is. Ennek a mentalitásnak, látásmódnak azonban köze sincs ahhoz, amire a mindenkori demokráciá­nak, a demokráciáknak szüksége van. Miért?

Azért, mert a kommunistáknak az a természetes állapot, ha ők vannak hatalmon. Nekik a jobboldal, vagyis a konzervatív-keresztény szemléletmód olyan, mint ördögnek a szenteltvíz, félnek tőle, nem értik a nyelvét, a gondolkodásmódját, a habitusát. Éppen ebből következik, hogy nekik minden, ami jobboldali, konzervatív, nemzeti és keresztény, nem lehet más, csak fasiszta, náci és rasszista. Ha pedig így gondolkodnak a politikai ellenfelükről – márpedig így gondolkodnak –, akkor nem lehet más céljuk, mint az ellenfél ellenséggé változtatása, s mindenáron való megsemmisítése, ha nem is fizikai, hanem politikai értelemben (legalábbis reméljük).

Ebbéli „nemes” célkitűzésükben pedig szoros szövetségesre lelhettek a globalista-kozmopolita liberálisokban, akik szintén eleve és csípőből tüzelnek mindenkire, aki nem az ő szájuk íze szerint gondolkodik és cselekszik, s ebből a szempontból nekik is a legádázabb ellenségük a nemzeti és keresztény-konzervatív tábor. A liberálisok elsősorban nem az osztályellenséget látják a nemzetiekben, mint hagyományosan a baloldal, hanem a kulturális ellenlábast, a provincializmusba, hagyományok védelmébe, a nacionalizmusba, a keresztény értékrendbe süllyedt elmaradottságot, megspékelve az antiszemitizmussal és persze náluk is a nácizmussal, fasizmussal. Néhány eltéréstől eltekintve tehát gyűlöletük tárgya közös, s ez összetartja, szövetségbe kényszeríti őket.

A jelenlegi politikai megosztottság innen ered: a velünk élő, a demokráciában is velünk maradt posztkommunista gondolkodásmód, kiegészülve a globalista liberális mentalitással. Márpedig a demokrácia nagyon megsínyli azt, ha a vetélkedő politikai táborok egyike, amelyik már tíz éve ellenzékben van, képtelen tudomásul venni azt a tényt, hogy nem ő kormányoz. Ebből következően pedig lázadást szít, az utcára vonul minden különösebb ok és magyarázat nélkül, bevonul a köztévébe és botrányt csap, a parlament munkáját elképesztően nívótlan, erkölcstelen, az emberi méltóságot és a Ház tekintélyét nem tisztelő módon próbálja ellehetetleníteni. Ezenkívül nyilatkozataival és közéleti megnyilvánulásaival folyamatosan indulatokat szít a kormány és holdudvara ellen, s ezzel bizony rossz hangulatot kelt az országban, ami kihat a mindennapok emberére is. Ezért is óriási felelősséget viselnek a Tordai Bencék, Jakab Péterek és Had­házy Ákosok a jelenlegi hangulatért.

Egy demokratikus országban, ahol mindig van kormányoldal és ellenzék, ahol többféle politikai irányzat létezhet, a politikai küzdelem természetes és normális dolog. A szélsőséges, gyűlöletkeltő és erőszakkal vegyített megosztottság az, ami nemkívánatos jelenség, mert egy ország akkor ütőképes és hatékony igazán, ha létezik legalább minimális konszenzus nemzeti kérdésekben. Tudjuk jól, hogy ilyen konszenzus sajnos nincs, s ezért kiemelkedő a kormány teljesítménye. A balliberális tábor, akár kormányon van, akár ellenzékben, ellenségnek és politikailag megsemmisítendőnek tartja a másik tábort.

Nehéz nekik megbocsátani, mert tudják, hogy mit cselekszenek.

A szerző politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója