A nulladik óra felé haladva

Mindenféle globális fenyegetettségről bőven esett szó korábban, de arról nem, hogy világjárvány aktiválja majd biológiai és egzisztenciális félelmünket.

Szöul, 2020. március 11. A tüdõgyulladást okozó új koronavírus járványa miatt fertõtlenítenek egy szöuli metrómegállót 2020. március 11-én. MTI/AP/Newsis/Kim Szun Vung Fotó: MTI/AP

Egyes-egyedül utazom a 110-es buszon: privát sofőröm hajtja a gépet, a vezetőtere leválasztva, mint egy londoni taxisé. Közben a telefonomon a szemem, fotót töltök le: a villamoskalauz nem engedi felszállni azokat, akiken nincs arcmaszk. A felvétel 102 éves, 1918-ban készült Seattle-ben, innen kilencezer kilométerre, időben és térben is igen messze – lélekben mégis közel. Az akkori spanyolnátha – a legnagyobb modern világjárvány – félmil­liárd embert, a föld minden negyedik lakóját fertőzhette meg, 50 millióan is meghalhattak.

A pandémiák természetéből adódóan számos párhuzam van közte és a mostani koronavírus-járvány között, akár a terjedésüket, az emberi félelmeket vagy az óvintézkedéseket nézzük. De különbségek is adódnak. A Covid–19 már egy összeszűkült, globalizált világban ért bennünket, miközben a járványból és következményeiből nem egy világkormány mentőövet nyújtó keze fog kirángatni bennünket, hanem – a korábban elítélt vagy lesajnált nemzeti érdekérvényesítéssel – jórészt magunknak kell kikecmeregnünk. Vannak más eltérések is.

Noha az amerikai járványügyi hatóság vészforgatókönyve szerint akár 2,2 millió amerikai is meghalhat a koronavírusban, ha nem születnek megfelelő óvintézkedések, illetve a polgárok nem tartják be azokat – ez egyelőre science fiction. Világszerte eddig mintegy 350 ezren fertőződtek meg és 15 ezren haltak meg. A spanyolnátha a fejlett világban is bőven szedett áldozatokat, de népességarányosan a fejletlenekben eredményezett ijesztő halálozási rátákat: a becslések szerint minden ötödik szamoai és minden hatodik-kilencedik iráni halt bele.

A Covid–19 gócpontja Kínáról nemrég a fejlett világra, Európára és az Egyesült Államokra helyeződött át. Afrikában, Latin-Amerikában és – Iránt leszámítva – egyelőre Ázsiá­ban is alacsonyabbak a népességarányos halálozási ráták a nagyobb elemszámot mutató országok körében. Kínában is alacsonyabb. Olaszországban a fertőzöttek 60 ezres tábora vészesen közelít a kínai adathoz, a mintegy hatezer olasz halott pedig már csaknem kétszerese a kínainak, miközben Kína huszonötször népesebb Olaszországnál.

A spanyolnátha és a Covid–19 között egyelőre az is igen nagy különbség, hogy előbbi az első világháború végén tombolt, így az egyes országoknak két megrázkódtatásból egyszerre kellett kilábalniuk, míg a koronavírus a békében, jólétben élő, túlfogyasztó Európát és Amerikát dönti le a lábáról.

Mindez óriási meglepetésként ért legtöbbünket. Újságíróként a munkánkból ­adódóan naponta követjük a világ eseményeit; szakértőkkel, biztonságpolitikai elemzőkkel állunk kapcsolatban. 1991-ben, a Jelcin-ellenes moszkvai puccskísérlet idején attól tarthattunk, hogy az akkor még létező Szovjetunió erőre kaphat, és semmissé teheti a kelet-közép-európai rendszerváltásokat. 2001 szep­temberében sokan attól féltek, hogy az al-Kaida terroristái minket is megölnek majd, 2015-ben pedig attól, mindent ellepnek a bevándorlók, majd a párizsi terrorhullám után attól, hogy az Iszlám Állam (ISIS) minket is betervezett a kalifátusába.

Ezekről ma keveset beszélünk, noha a terrorveszélyt most sem szabad lebecsülni; annak ellenére sem, hogy Európában és Amerikában nem tartanak tömegrendezvényeket. Az ISIS nemrég eltanácsolta az aktivistáit a fertőzött országoktól, de legfrissebb gyorsjelentésében a Migrációkutató Intézet arról ír, a terrorszervezet ki akarja használni a Nyugaton eluralkodó káoszt és félelmet. Vannak rá történelmi példák, hogy akkor kell megtámadni országokat, amikor védtelenek; az egyik legismertebb az 1973-as jom kippuri háború.

Mindenféle globális fenyegetettségről bőven esett szó korábban, de arról nem, hogy világjárvány aktiválja majd biológiai és egzisztenciális félelmünket. Tartunk attól, hogy megbetegedhetünk, akár meg is halhatunk. És ha életben maradunk is, lesz-e megélhetésünk a gazdaság bedőlése miatt? Volt ugyan szó járványról, de nem ilyen szinten.

Az elmúlt években legalább egymillióan fertőződtek meg és ezrek haltak bele a kolerába – a polgárháborúban élő, fejletlen Jemenben. Negyven szedett sort biztosan írtunk erről az újság külpolitikai oldalain. Amikor Kínával foglalkozó kollégánk decemberben jelezte, hogy Vuhanban gyanús tüdőgyulladásos megbetegedések ütötték fel a fejüket, ki gondolta volna, hogy ez márciusra érinti a mi munkarendünket, élelmiszerboltjaink kínálatát, mindennapos működését?

A házunk aljában működő szupermarketet is érinti már: nincs élesztő, szárazbab, a pénztáros plexiüveg mögött, kesztyűben dolgozik. Januárban hüledezve számoltunk be róla, hogy Vuhan környékén ötvenmillió ember mozgását korlátozzák. Ma legalább 200 millió emberét – és nem Közép-Kínában, hanem itt, az Európai Unióban, amelynek egyik alapszabadsága a személyek szabad áramlása.

Az aggodalmakat tetézi, hogy Európa politikai vezetése (ismét) megroggyant. Ursula von der Leyen – valamikori hannoveri orvos, akinek közegészségügyi végzettsége is van – a minap elismerte, a szakértőkön kívül mindenki alábecsülte a koronavírus veszélyességét. Az Európai Bizottság elnöke bízik abban, hogy a szintén német CureVac az őszre vakcinát fejleszt ki.

A legismertebb szakemberek erre ugyan nem vesznek mérget, de úgy legyen! A német tévében vezető virológusok, Christian Drosten és Alexander Kekulé vették át a harmatgyenge kereszténydemokrata és szociáldemokrata vezetők, mint Annegret Kramp-Karrenbauer és Norbert Walter-Borjans helyét. Azért is érdemes ma minél inkább a szakemberek véleményére támaszkodnunk, mert elnagyolt világmagyarázatokkal tele a padlás.

A kínai külügyi szóvivő szerint az amerikai hadsereg juttatta be a kórt az ázsiai országba, és Mehmet Yildiz, a német szélsőbaloldali Die Linke politikusa is úgy véli, azt laborban kísérletezték ki az imperia­listák. (Ha így volt, akkor nem sikerült valami jól a terv: a világ minden huszadik fertőzését New Yorkban jegyzik.)

Vannak véleményformálók, akiknél rendesen elakadt a lemez. Heribert Prantl, a Süddeutsche Zeitung liberális publicistája – akinek mindenről mindig, így most is a fasizmus jut az eszébe – azt tartja a legfontosabbnak, hogy van veszélyesebb vírus a Covid–19-nél. Az R-vírus: a rasszizmus. Írja ezt most, amikor Bajorországban kijárási tilalom van érvényben, a 83 milliós Németországban kettőnél több ember csak akkor gyűlhet össze, ha egy család tagjai vagy egy fedél alatt élnek. Most, amikor Angela Merkel kancellár a szimbolikus politikai karanténból a ténylegesbe került át, miután orvosa megfertőződött.

Most, amikor a gazdaság az összeomlás szélén áll Európában és Amerikában. Brüsszelben euró-tízmilliárdokat csoportosítanak át, felfüggesztik az államadósság-plafonra vonatkozó követelményeket, a washingtoni kongresszusban kétezermilliárd (!) dolláros élénkítőcsomagot passzíroznak, monetáris eszközökkel lép az Európai Központi Bank és a Fed.

De kérdés, mire lesz mindez elég, több-e puszta kármentésnél? Már most sokkal nagyobb összegekről van szó, mint – mai reálértéken – a Marshall-segély volt 70 évvel ezelőtt.

Minél tovább tart a jelenlegi állapot, annál erősebb cezúrához, nulladik órához közeledünk. A második világháború végén használták a Stunde Null kifejezést: elölről kezdték számolni az időt. Egyszer majd helyre áll most is a rend, erőre kap a gazdaság és visszakapjuk a megszokott mindennapi életünket. De világunk már soha nem lesz olyan, mint korábban: a globális sokk után kitörölhetetlenül beleégnek a Covid–19 tapasztalatai.