A védtelen Európa és a szereptévesztésben lévő NATO-hadsereg

A NATO-tisztviselők lassan bele kell törődjenek, hogy időnként van fontosabb dolog, mint a saját létezésük és érdekeik garantálása mondvacsinált akciókkal.

Forrás: Reuters

Végre! Tizenkétezer amerikai, NATO-kötelékhez tartozó katona Európába érkezését jelentették be március elején. Végre, gondolhatnánk, hogy NATO-hadseregünk is operatívan kapcsolódik be Európa védelmébe. Ez elvárható is lenne, hisz az Egyesült Államokat, Kanadát és Törökországot leszámítva a NATO-szövetségen belül az európai tagországok vannak többségben, szám szerint huszonhatan. Védenivaló pedig van bőven. Itt van mindjárt az évek óta tartó illegális bevándorlás, invázió Európa elfoglalásáért.

Következményeit 2015 óta konkrét formában is megéljük, úgymint a harmincnál több terrortámadás kontinensünkön vagy a szereptévesztett ideérkező tömegek, akik többsége, köszöni szépen, nem kér a hagyományainkból, szokásainkból, de sajnálatosan a jogrendünkből sem. Emiatt elharapódzott az erőszak olyan európai országokban is, mint például Svédország, ahol öt-tíz évvel ezelőtt még csak nem is ismerték az úgynevezett erőszakos bűncselekményeket.

Szóval éppen itt van az ideje, hogy ezt a nem kívánt trendet megállítsák a NATO-csapatok azzal, hogy lezárják Európa határait, érvényt szerezve a törvényes határbeléptetés szabályainak.

De elkél a katonai segítség az újabb csapás apropóján, az új típusú koronavírussal folytatott háború frontjain is. Lévén a hadseregek olyan szervezeti egységei a társadalmaknak, ahol deklaráltan egyszemélyi vezetés és felelősség érvényesül, és a kiadott parancsokkal csak egyet lehet tenni: azokat végrehajtani. A civil világ obstrukcióhoz szokott életfelfogása – naponta szembesülünk ezzel – súlyosan akadályozza a hatósági intézkedéseket szerte Európában, a koronavírussal folyatott ütközetben.

A következmény pedig gyakorlatilag ugyanaz, mint a „rendes” háborúban: a halálos áldozatok számának növekedése a rosszul koordinált vagy fegyelmezetlenül végrehajtott védekezés során. Kell tehát a katonai segítség a rend fenntartásához. Egy hadsereg nem hoz politikai és szakmai döntéseket, csupán hatékonyan tudja támogatni a szükséges intézkedéseket. Ez sem kevés, hisz a demokrácia alapértéke is maga a rendezettség, a törvények által biztosított iránytű ahhoz, hogy mi a helyes és követendő egy demokráciában élő ember számára.

Miközben ezen elmélkedtem, az is kiderült, hogy a Defender 2020 NATO-hadgyakorlat célja nem a valós fenyegetések elleni védelem, úgymint az illegális bevándorlás és a mindenkit elpusztítani képes Covid-19, hanem a – szerintük – sokkal veszélyesebb ellenfél, Oroszország elképzelt agressziójának megfékezése. Hogy is van ez? Oroszország támadóképességét néhány ezer fős szárazföldi deszantegység fogja megakadályozni? Ráadásul az orosz határ mellett lévő szomszédos országok területét kívánják ehhez felhasználni? Talán elfeledkeztünk, elfeledkeztek a NATO-főhadiszálláson arról, hogy a negyedik generációs hadászat legkevésbé a frontharcra épül?

A technikai – rakéták, drónok stb. – fejlettség mai szintjén interkontinentális rendszerek állnak szembe egymással. Azaz miért is mennének közelebb az ellenséghez, mielőtt megsemmisítenék a végső csapás eszközeivel? Amikor már teljesen kiiktatták a másik fél védelmi képességét, egyszerűvé válik az annektálni kívánt területek elfoglalása. Ugyanakkor napjainkban egy orosz agresszió megnyilvánulásának semmiféle alapja nincs, ami nem érzelmi kérdés vagy hitbeli ügy. Az orosz gazdaság nincs abban az állapotban, hogy képes lenne bármiféle katonai konfliktus kiélezésére vagy kezdeményezésére. Ebből következően a többi tétel, hogy például milyen harci felkészültsége van, már nem is érdekes.

A NATO-hadgyakorlat erőltetése egy elképzelt orosz agresszió megállításáról öncélú, és palástolni próbálja, hogy a NATO a jelenlegi formájában megérett az alapvető újragondolásra. Legfőképpen azért, mert az Egyesült Államok és Törökország évek óta tettekkel bizonyítja, hogy kizárólag saját biztonsági kihívásait képviseli, így külpolitikai céljaik megvalósítására használják fegyveres erejüket. Egyáltalán nem foglalkoznak azzal, hogy ez Európának elfogadható-e vagy sem. Gyakran fordul elő, hogy egyes akcióikról az európai szövetségeseik is a sajtóból és utólag értesülnek.

Aktuálisan fontos lenne tehát a huszonhat európai NATO-szövetségesnek végiggondolni egy nemzeti alapra épülő, de európai koordinációval működő új katonai védelempolitikát. Valószínűleg a korábban felmerült közös európai hadsereg sem lenne tökéletes megoldás a tagországok jelenlegi politikai érdekkülönbségei miatt, amely markánsan jellemzi még az Európai Uniót is. Azt a brüsszeli adminisztrációt, amelyik béna kacsa módjára tehetetlenül nézi, hogy tagországai hogyan próbálnak magukra hagyva megbirkózni a koronavírus okozta turbulenciával.

Viszont amíg létezik a NATO szövetségi rendszere, a NATO-haderőt bevonhatnák a már említett valós problémák kezelésébe. Nehézfegyverzetre sem lenne szükség, csupán a katonai fegyelemből adódó előnyökre. Védhetnék a görög határt a sokszor magukból kivetkőzött támadókkal szemben, ahol és akik között megállíthatatlanul terjed a vírusfertőzés. Részt vehetnének a tagországokban bevezetett karanténszabályok és kijárási tilalom betartatásában, stabilizálva egész Európa egészségügyi helyzetét.

Az oroszokkal pedig stratégiai békét kellene kötni, mert az is egy jövőkép, hogy minden európai ország közösen vegyen részt kontinensünk totális védelmében. A NATO-tisztviselők és a mögöttük álló hadiipari cégek pedig lassan bele kell törődjenek, hogy időnként van fontosabb dolog, mint a saját létezésük és érdekeik garantálása mondvacsinált akciókkal.

Egyébiránt lehet, hogy mégis a NATO-vezérkarnak lesz igaza, mert közben Oroszország megkezdte a „katonai hadműveleteinek” első lépését Lombardia irányába. Ötvenkét fős katonai – orvosokból és ápolókból álló – kontingenst küldött felszereléssel együtt az olasz orvosok megsegítésére.

A szerző titkosszolgálati szakértő