Amit nagyanyánk mondott, az igaz?

Az „OK, boomer” jelensége csak egy apró vízmolekula a posztmodern liberalizmus tengerében, mely össze akarja dönteni azt a világot, ami számunkra a dolgok természetes rendjét jelenti.

A tekintély és az idő elutasítása

Ugyanis az „OK, boomer” jelensége csak egy apró vízmolekula a posztmodern liberalizmus tengerében, mely össze akarja dönteni azt a világot, ami számunkra a dolgok természetes rendjét jelenti. Rávilágít arra, hogy a haladónak pozicionált testtartás nemcsak a hagyományos tekintélyeket nem tartja semmire se, de alapvetően más a felfogása az időről, az idő múlásának jelentőségéről is.

A tekintély tiszteletének elvetése persze nem új jelenség, hiszen a felvilágosodás óta másról sem szól a modern ismeretelmélet, mint hogy „megalkotható egy univerzális, az Észben horgonyt vetett módszer, mely elvezethet az igazság megismeréséhez” (Descartes). Tehát egy külső – pláne transzcendentális – autoritás tisztelete, melynek parancsát ránk nézve külön indokolás nélkül is érvényesnek ismerjük el, kívül esik a racionalitás határain.

A legújabb kori nyuggerezés pedig szintén e határokon túl jelöli ki a nálunk idősebbek szavának helyét, egyáltalán az élettapasztalat elismerését. Hiszen nem érvényes már a szülők tiszteletére vonatkozó isteni parancs: ez már nem az „Isten története az emberrel”, hanem az ember története önmagával.

A kor megbecsülésének eróziója persze együtt jár az idő múlásáról, az időfelfogásról vallott nézetek erőltetett átalakításával is. A XXI. század trendi embere szélsőséges módon a jelenben él: most és azonnal akar mindent, nem tud várni, nem akarja mérlegelni a korábbi idők, a korábbi generációk által felhalmozott tudást. Sőt, azt mint barbár korok előítéletét nevesíti és ekként reflektál arra.

A megismerésnek és az arra építő döntésnek tehát nem lehet részese a múlt, a történelemnek véget kell érnie végre – de ha nem is törölhető el végképp, radikális újraértékelésre szorul.

„Ezentúl minden másképp volt”, hangzik az új jelszó. Hiába gondoltuk eddig, hogy szüleink, nagyszüleink, a megsárgult családi fotókról ránk néző ősök valami belső, meghitt életgyakorlatnak a forrásai, kiderül, hogy ezt pusztán az őáltaluk ránk hagyományozott torz hazugságnak kell tekinteni. És azáltal, hogy a jelen habzsoláskultuszának és múlttagadásának jegyében egymás ellen hergelnek generációkat, valójában szembefordítják a társadalmat saját (korábbi) értékeivel, ezáltal kikapcsolják annak önvédelmi reflexeit.

Új, liberális evidenciák

Az persze, hogy kiszervezik a többséget a korábbi konszenzusok mögül, nem megy magától. Annak érdekében, hogy a jelen emberének Istenre féltékeny önimádatát középpontba helyező liberális kódok kiüthessék a normalitást, új, univerzális evidenciák tételezésére van szükség. A „mindenhez jogom van” gondolatvilágának kialakításához pedig kiváló mankó a minden ötletből, kívánságból és igényből jogot faragó emberi jogi fundamentalizmus.

Ennek kapcsán jegyzi meg Karácsony András és Pokol Béla, hogy „a nagyhatásúan terjesztett morálfilozófiai értékek és különösen ezek média által konkretizálásai nem ritkán legközvetlenebbül összefonódnak a nyugati világban domináns társadalmi csoportok […] érdekeivel és céljaival, és az […] emberjogi kontroll csak morális takarót biztosít ezen érdekeknek”.

Nagyon remek persze, hogy félredobva minden korábbi idők „tekintélyelvű” gyakorlatát, a legkülönfélébb vágyak az „itt és rögtön akarom” jegyében jogokká válhatnak, de annak kérdését szándékosan elhomályosítják, hogy „ki is az ember?”. Pontosan azért használják az alapjogi radikalizmust fedősztoriként, mert így sokkal könnyebb elmosni – majd relativizálni – a jogot megelőző kategóriákat.

Hol is kezdődik az élet – a fogantatással vagy az élveszületéssel? Miért büntetjük védett állatfajok fészkeinek károsítását, miközben az abortuszt engedélyezzük? Mennyire kell tisztelnem az engem megelőző időt és annak szülötteit, ha tudásuk – effektíve egész létük – a ma szempontjából irreleváns, ha nem inkább káros? Miközben minden az egészséges életmódról és a halandóság érzetének elhessegetéséről szól, miért dívik az eutanázia és az „asszisztált halál” (méregkapszula receptre)? Olyan kérdések ezek, melyekre lehet, nagyszüleink tudták a választ – vagy esetlegesen jobb, helyesebb válaszokat adtak, mint mi.

A jelen emberének tévedése és az ellene való orvosság

Mert bár a jelen csodás embere azt gondolja, mindent tud – hiszen az információbőségben elméletileg bármit megtudhat –, a történelem, a tekintély, az előző generá­ciók által felhalmozott „offline” ismeretanyag elvetése miatt semmit sem tudunk igazán, mélyen.

A társadalmi, emberi, morális korlátokat elutasító, viszonylagosságot hirdető új globális kódokkal szemben azonban igenis szükség van normális tabukra, abszolút tilalmakra. Mert bár ma a relativizálást teszik meg minden megismerési kísérlet bajnokává – tudniillik „mindenkinek megvan a maga igaz­sága” –, valójában az általánosítás és a gondolkodás az életképesség alapfoka. Előbbi ugyanis azt jelenti, hogy következtetéseket vonunk le a valóságból, utóbbi pedig, hogy különbséget teszünk dolgok között.

Őseink még képesek voltak általános különbségek tételezésére: például tudták, ki férfi és ki nő, hogy bátorítás jár fiatalnak és tisztelet az idősnek. És bár korunk szellemisége egy nagy, (gender)semleges demilitarizált övezetnek tűnik, újra fel kell vennünk a harcot, hogy az „alapfok” nekünk is megengedtessék. Már csak atyáink és anyáink tisztelete érdekében is.

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója