Az Európai Unió erősen vesztésre áll

Vannak területek, ahol még jól szerepel az európai ipar, de ezek is egyre kiszolgáltatottabbak sok tekintetében a világ más országainak.

Hosztomel, 2017. március 31. Az új Antonov An-132D kéthajtómûves többcélú repülõgép landol az elsõ útja végén a Kijevtõl északnyugatra levõ Hosztomeli nemzetközi teherforgalmi repülõtéren 2017. március 31-én. A modellt az ukrán Anatov és a szaúd-arábiai KACST hadiipari vállalatok közösen fejlesztették tovább az An–32 ukrán katonai szállító repülõgépbõl. A rövid- és középtávú utakra tervezett, 9,2 tonna teherkapacitású légi jármû katonai és polgári célú használatra egyaránt alkalmas. (MTI/EPA/Szerhij Dolzsenko) Fotó: Szerhij Dolzsenko

Európa beteg. Az Európai Unió mint önálló hatalmi tényező vesztésre áll. Az alapítása óta eltelt évtizedek során egy dologban voltak következetesek: az adott válság jeleit, ha úgy tetszik, a betegség tüneteit vagy elhazudták, vagy bagatellizálták, vagy egyszerűen nem vettek róla tudomást. Pedig a jelek már évtizedek óta egyre inkább láthatók. A legfontosabb az új, ­high-tech iparágakban való lemaradás. Az informatikában, űrtechnológiában, telekommunikációban és még több más területen is az amerikai és ázsiai országok, multinacionális vállalatok járnak az élen. Persze vannak területek, ahol még jól szerepel az európai ipar, de ezek is egyre kiszolgáltatottabbak mind alapanyag, mind energia, mind fontos részegységek tekintetében a világ más országainak. A jelenlegi járvány okozta sokk tagadhatatlanná tette a helyzetet.

A lemaradás másik fontos területe a hadiipar. Persze a francia, a német, az olasz hadiipari cégek még kiváló fegyvereket állítanak elő. Csak sajnos a hagyományos, jelentőségükben csökkenő tendenciát mutató fegyverek gyártásában tudnak versenyben maradni. A különböző hatótávolságú rakéták, a lopakodórepülőgép-technológia, a világűrbe telepíthető rendszerek, a rakétaelhárító eszközök, a műholdas kommunikáció és az informatikai hadviselés területén az európai lemaradás egyértelmű. Ahogy az emberi erőforrás tekintetében is. A legtöbb nyugat-európai ország hadserege komoly gondokkal küzd az utánpótlás hiánya miatt. A sorkatonaság felszámolása, a fegyveres szolgálat ethoszának lerombolása oda vezetett, hogy aki a katonai, rendőri, titkosszolgálati pályát választja, az csak maradi, agresszív, sőt szélsőjobboldali eszmékkel fertőzött lehet. Mert a modern, multikulti emberideál elutasít minden ilyen szervezetet, lenéz minden ilyen területen dolgozó embert.

Elhitették és el is hitték Nyugat-Európában, hogy fegyveres erőkre már nincs szükség, ott van a NATO és mögötte az Egyesült Államok, majd ő megvédi Európát. Mindeközben csendben, szisztematikusan és hihetetlen következetességgel, szinte észrevétlenül, de mégis a szemünk előtt felépült az új világhatalom, Kína. Még néhány évtizede is megmosolyogtuk a rossz minőségű, hamisított ruházati termékeiket, gyenge műszaki áruikat. A kínai annyit jelentett, hogy gagyi. Napjainkban Kína már a Holdat, a Marsot ostromolja. Hadiipara, infokommunikációs, számítástechnikai vállalatai már nemcsak beszállítói az amerikai óriásvállalatoknak, hanem önálló szereplőkké, kihívókká váltak. A kínai ipar megkerülhetetlen lett, felvásárolják azokat a nyersanyagbázisokat, amelyek nélkül a XXI. századi ipar már elképzelhetetlen, a kínai hadsereg pedig már külföldi pozíciókat épít ki.

Oroszország a széthulló Szovjetunió romjai alól sikeresen ásta ki magát az elmúlt húsz év alatt. Noha lakossága alig harmada az unióénak, nemzeti összterméke alig több, mint Olaszországé, mégis újra világhatalmi tényezővé vált. Vlagyimir Putyin igen rövid idő alatt újraépítette a szakadék szélén tántorgó birodalmat. Az energiahordozók, a nyersanyagkincsek orosz kézben tartása, piaci pozícióik megszilárdítása mellett a hadiiparba, a hadsereg fejlesztésébe invesztált hatalmas összegek megtérültek. Egyrészt visszaszerezték elvesztett piacaikat, másrészt a tudatos kutatás, fejlesztés eredményeként bizonyos fegyverrendszereik újra világszínvonalat képviselnek. Ezek rendszerbe állításával az orosz ütőerő újra világhatalmi tényezővé tette Oroszországot.

Az Egyesült Államok gazdasági, katonai ereje megkérdőjelezhetetlen. De az egészségügyi válsághelyzet ott is rávilágított arra, hogy nemzetbiztonsági kockázatot jelenthet, ha a high-tech és a hadiipara kiszolgáltatott helyzetbe kerülhet például a kínai nyomtatott áramkörök beszállítóinak. Trump elnök az 5G-technológia bevezetésében is komoly kockázatot lát a kínai cégekben.

Tudomásul kell vennünk, hogy a globalizáció ellenére a nagyhatalmak közötti vetélkedés nem tűnt el. Európa nyugati fele tett egy kísérletet arra, hogy zsidó–keresztény gyökereit önként feladva, nemzetállamait fokozatosan felszámolva, idegen, sokszor ellenséges kultúrákból emberek millióit befogadva egy multikulturális, katonailag védtelen, a nagyhatalmi versenyből önként kiszálló falansztert hozzon létre. Ez a kísérlet napjainkban látványosan omlik össze. 2015-ben még azt lehetett hazudni az embereknek, hogy az illegálisan beözönlő tömegektől úgysem tudjuk megvédeni magunkat. Ezért fogadjunk be mindenkit, ezzel oldjuk meg a demográ­fiai gondokat, a munkaerőhiányt, mert a sokszínű társadalmak inkább előbb mint utóbb úgyis valósággá válnak.

Még ma is halljuk azokat a szirénhangokat, hogy Európában nincs szükség hadseregekre, a háborúk kora lejárt. Ám amikor egy járvány miatt veszélyhelyzet alakul ki, akkor a hadsereg repülőgépei, mobil kórházai, vegyvédelmi felszerelései, halottakat is elszállító teherautói, tartalékkészletei órák alatt felértékelődnek. Ki kell mondani, hogy az unió önmagában katonailag védtelen, kiszolgáltatott.

Az a tudatosan felépített mítosz is megdőlt, hogy az „európai szolidaritás” mindent megold. Legyen szó migránskvótákról vagy külső országok ellen bevezetett gazdasági szankciókhoz való csatlakozásról. A koronavírus konkrét fenyegetése pillanatok alatt megmutatta, hogy csak a nemzetállamok képesek felvenni a harcot a külső támadással szemben. A schengeni belső határok azonnal lezáródtak, az érdemi segítség csak kívülről érkezik. Kínánál kell sorban állni lélegeztetőgépért, védőfelszerelésért. Az elmúlt évek magyar külpolitikájának gyümölcse most érett be. A keleti nyitást lehetett kritizálni, sőt a liberálisok igyekeztek nevetségessé is tenni, mégis az eredménye ma kézzelfogható, akár szájmaszk formájában is.

Ha lecseng a járvány, nem tehetünk úgy, mint ha mi sem történt volna. A tanulságokat le kell vonni, és el kell dönteni, hogy merre akar menni Európa. A lassú, de biztos lecsúszást választja, vagy lesznek nemzetei, amelyek élni akarnak, sőt erősödni, gyarapodni az évezredes értékek talaján állva. Az „öregecskedő” Európa jövője a tét.

A szerző az Alapjogokért Központ biztonságpolitikai tanácsadója