Ó, a Balaton!

A Káli-medencében a szőlőhegyekben, a falvak végein felpezsdült az élet. Metszik a szőlőt és a gyümölcsfákat.

A hazai szőlő- és bortermelés szabályozási környezete is megújul idén Fotó: Kurucz Árpád

Némi torzsalkodást szült, hogy a húsvét előtti hétvégén a kedvező időjárási körülményeken felbuzdulva, valamint némi egészséges életösztöntől vezérelve nyaralótulajdonosok és turisták ezrei lepték el a Balaton-parti és környéki településeket. Azokkal, akik alaposan bevásárolva érkeztek, és azonnal bevackoltak az ingatlanjaikba, majd ki sem mozdultak onnan, nem is volt baj, a többiekkel valamivel több. Ők úgy vélték, hogy koronavírus ide, világjárvány oda, eljött az ideje teljesíteni az ágazat évtizedes álmát, kinyújtani és egyben meghosszabbítani a szezont.

Amint az várható volt, a szangvinikusabb polgármesterek be is pöccentek a vidáman sütkérező tömegek láttán, és – élve a felkínált lehetőséggel – korlátozó intézkedéseket vezettek be, amelyek néhol útlezárásokba torkolltak. Ezzel párhuzamosan a közösségi oldalakon csinos kis Budapest–vidék ellentét bontakozott ki, ami persze eddig is ott sunnyogott a mosolygós felszín alatt, de most kitört, mint megvadult tobzoska a ketrecből, valószínűleg a „ha nincs elég bajunk, gerjesszünk újakat” gondolatmenet jegyében.

Mindez mostanra szelídülni látszik, talán a józan ész kerekedett felül váratlanul; vagy annak belátása, amit a ­Rolling Stones zenekar tagjai oly szépen fogalmaztak meg ismét szerény hajlékaikból a hét végi online fesztiválon, miszerint: nem kaphatod meg mindig azt, amit akarsz. A szigorítások viszont maradtak, Balatonfenyves polgármestere azt nyilatkozta a televízióban, hogy nem lehet eltiltani a balatoni nyaralótulajdonosokat attól, hogy ingatlanjukat felkeressék a járvány idején, de nekik is be kell tartaniuk a korlátozásokat, figyelniük kell a maszk és a kesztyű használatára, a három szabadstrand és a kikötő egy része pedig zárva marad.

Ugyanakkor a járványnak akadnak örvendetes mellékhatásai is, túl azon, hogy a világ tengereit újra megkedvelték a halak és örvendetesen tisztul a levegő. Az empátia, a szolidaritás különféle megnyilvánulási formái, a másik munkájának megbecsülése mind olyan dolgok, amelyekről „normális” időkben mintha kissé elfelejtkeztünk volna. Kérdés persze, hogy azok az idők normálisak voltak-e, és ezzel talán felcsillan a remény arra nézvést is, hogy átértékelődjön a normalitás fogalma.

Itt, a Káli-medencében, néhány kilométerrel a Balaton fölött azt is tapasztalhatjuk, hogy míg azok, akik kizárólag üzleti célból érkeztek az elmúlt években és befektetésként tekintettek erre a tájra, most kissé elbizonytalanodtak; míg a szőlőhegyekben, a falvak végein felpezsdült az élet. Olyan présházakba, nyaralókba is beköltöztek karanténozni a tulajdonosok, amelyekbe már régóta legfeljebb egy buli kedvéért ruccantak le és fel, és ha már itt vannak, a mély depresszió helyett mélyen bekódolt, ám elfeledettnek hitt, szunnyadó képességeket csalogatnak elő magukból. Metszik a szőlőt és a gyümölcsfákat, ültetnek, palántáznak, és ahogy ez kinéz, még a termést is betakaríthatják. És közben akár megtörténhet a csoda is. A felismerés, hogy a betont és a pénzt nem lehet megenni. És minden jobb lassan, mint gyorsan. És végül lesz, aki életformát vált, és marad. Talán.

Addig is az „azért vagyunk most kemények, hogy aztán szeretettel fogadhassuk önt” jegyében a Balaton-régió települései már készülnek a nyárra. A tervek szerint több mint hatvan strand újul meg idén a környéken, és az is jó, hogy a hangsúly ezúttal a nagy beruházások helyett az apróságokra kerül. Vizesblokkok, baba-mama szobák, kisebb strandok, ilyesmik, amik a Bahamák-érzés helyett a komfortérzetet erősítik. Ki tudja még persze, hogy mikor és kiét, de úgy tűnik, hogy a magyarok bíznak a közeli jövőben. Erre utal az is, hogy a reménybeli belföldi vendégek is elkezdtek mocorogni, nagyjából húszezer foglalást tettek már, ami ugyan elmarad az ilyenkor megszokottól, ám jóval több, mint egy hónappal ezelőtt, a teljes apátia idején volt.

Az viszont jó volna, ha a járvány utó- és mellékhatásaként esetleg fellépő megszelídülésünk kiterjedne a gigantomán ötletekre is. Az elmaradásukra, elvetésükre konkrétan. A Balatonnak ugyanis semmi szüksége szigetekre, függőhidakra, alagutakra, lakóparkokra és különféle „diznilendekre”. A nyugi, az volna jó. Nádasokkal, kacsákkal, vitorlásokkal, giccshatáron egyensúlyozó naplementékkel, amikor az ember csak úgy ráfekszik a vízre hanyatt, az aranyhíd közepére, és valahonnan a kollektív tudattalan mélyéről előbányászik néhány percet az aranykor freskótöredékeiből, néhány mozaikot csupán, és amikor széttárja a karjait azon a bársonyos vízen, és magához öleli Istent és a napot, akkor azt mondhassa, köszönöm, Uram, ezzel is megvolnánk. Aztán visszaballaghasson a földre, hogy ellássa a gondjaira bízott érző lényeket.