Itt, a Káli-medencében, néhány kilométerrel a Balaton fölött azt is tapasztalhatjuk, hogy míg azok, akik kizárólag üzleti célból érkeztek az elmúlt években és befektetésként tekintettek erre a tájra, most kissé elbizonytalanodtak; míg a szőlőhegyekben, a falvak végein felpezsdült az élet. Olyan présházakba, nyaralókba is beköltöztek karanténozni a tulajdonosok, amelyekbe már régóta legfeljebb egy buli kedvéért ruccantak le és fel, és ha már itt vannak, a mély depresszió helyett mélyen bekódolt, ám elfeledettnek hitt, szunnyadó képességeket csalogatnak elő magukból. Metszik a szőlőt és a gyümölcsfákat, ültetnek, palántáznak, és ahogy ez kinéz, még a termést is betakaríthatják. És közben akár megtörténhet a csoda is. A felismerés, hogy a betont és a pénzt nem lehet megenni. És minden jobb lassan, mint gyorsan. És végül lesz, aki életformát vált, és marad. Talán.
Addig is az „azért vagyunk most kemények, hogy aztán szeretettel fogadhassuk önt” jegyében a Balaton-régió települései már készülnek a nyárra. A tervek szerint több mint hatvan strand újul meg idén a környéken, és az is jó, hogy a hangsúly ezúttal a nagy beruházások helyett az apróságokra kerül. Vizesblokkok, baba-mama szobák, kisebb strandok, ilyesmik, amik a Bahamák-érzés helyett a komfortérzetet erősítik. Ki tudja még persze, hogy mikor és kiét, de úgy tűnik, hogy a magyarok bíznak a közeli jövőben. Erre utal az is, hogy a reménybeli belföldi vendégek is elkezdtek mocorogni, nagyjából húszezer foglalást tettek már, ami ugyan elmarad az ilyenkor megszokottól, ám jóval több, mint egy hónappal ezelőtt, a teljes apátia idején volt.
Az viszont jó volna, ha a járvány utó- és mellékhatásaként esetleg fellépő megszelídülésünk kiterjedne a gigantomán ötletekre is. Az elmaradásukra, elvetésükre konkrétan. A Balatonnak ugyanis semmi szüksége szigetekre, függőhidakra, alagutakra, lakóparkokra és különféle „diznilendekre”. A nyugi, az volna jó. Nádasokkal, kacsákkal, vitorlásokkal, giccshatáron egyensúlyozó naplementékkel, amikor az ember csak úgy ráfekszik a vízre hanyatt, az aranyhíd közepére, és valahonnan a kollektív tudattalan mélyéről előbányászik néhány percet az aranykor freskótöredékeiből, néhány mozaikot csupán, és amikor széttárja a karjait azon a bársonyos vízen, és magához öleli Istent és a napot, akkor azt mondhassa, köszönöm, Uram, ezzel is megvolnánk. Aztán visszaballaghasson a földre, hogy ellássa a gondjaira bízott érző lényeket.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!