Túlélni a fejlődést

Ha a Magyar Narancs erős fenntartásokkal viszonyul a műhöz, akkor biztos, hogy jó könyvről van szó.

A professzort meglepte, hogy Orbán Viktort valóban érdeklik az elméleti kérdések, azt mondja, ez politikusként ritka tulajdonság Fotó: Bach Máté

Az ilyen otthon maradós, kijárási korlátozásos időkben újra felfedezzük a könyvek világát, amely magával hozza a könyvajánlók, könyvrecenziók reneszánszát is. És bár én jó pár hónappal ezelőtt vettem a kezembe az amerikai konzervatív gondolkodó, Patrick J. Deneen magyarra is lefordított, A liberalizmus kudarca című könyvét, egy furcsa véletlen közbejöttét éreztem olyan jelnek, amely tollragadásra sarkallott. Az a típus vagyok ugyanis, aki nem dobja ki a régebbi hetilapokat, ha nem tudja azokat rögtön végiglapozni – hanem „rosszabb időkre” félreteszem és alkalomadtán előveszem egyiket-másikat, hátha maradt ott érdekes gondolat. És előre bocsássák meg nekem, de így vagyok többek között a Magyar Narancs című hetilappal is, amelynek januári száma akadt nemrég a kezembe, benne egy magát tényfeltárónak szánó írással az „illiberalizmus és orbánizmus” kapcsolatáról. A cikk lényegében arról szól, hogy mivel a magyar miniszterelnök tavaly novemberben találkozott a fent említett amerikai szerzővel, ráadásul kitüntetést is adott át a szintén erős liberalizmuskritikájáról ismert (és azóta sajnos elhunyt) brit Roger Scrutonnak, „egyértelmű”, hogy a kormányfő „általuk alapozza meg szellemileg is rendszerét”.

Átlendülve most afelett a jóformán már megszokott, a haladár újságírókra jellemző felületes gondolkodásmód felett, amely úgy képzeli, hogy a politikusok tankönyvekből tanulva politizálnak, úgy gondoltam, hogy ha a függetlenobjektív magyar sajtó e reprezentánsa elképedve kommentálja Deneen valóban sarkos gondolatait a liberalizmus kapcsán, akkor muszáj nekem is szólnom róla pár szót. Hiszen, ha a Magyar Narancs erős fenntartásokkal viszonyul a műhöz, akkor – erősödött meg bennem a gondolat – biztos, hogy jó könyvről van szó.

Deneen egyébként ahhoz a kortárs nyugati, angolszász konzervatív hullámhoz tartozik, amely tényleg erős, de jogos kritikával illeti a posztmodern, haladáselvű liberalizmust – és nem is igazából a liberális vagy baloldali politikusokat vagy kormányokat, hanem magát az ideológiát. Így tesz különféle nézőpontból, de hasonlóan magas színvonalon Rod Dreher (The Benedict Option), Jonah Goldberg (A Nyugat öngyilkossága) vagy Yoram Hazony (A nacionalizmus erénye) is. Szóval Deneen nincs egyedül – sőt, őszintén szólva az illiberális magyar jobboldal hajója sem önmagában áll a politikai harcok örvénylő tengerén, ahogy ezt az elmúlt hónapok-évek euró­pai és amerikai konzervatív szellemi pezsgése mutatja.

Ami Deneen könyvében kifejezetten figyelemre méltó, az az, hogy a balliberális gondolkodásmód olyan alapmotívumaira igyekszik rátapintani, amelyek egyfelől ezen ideológiára megszületése óta, tehát immanensen jellemzőek, másfelől pedig amely vonásokat ezen ideológia hívei nemhogy nem utasítanak el, hanem kifejezetten büszkén vallanak. Olyan „végső” értékvitákról van tehát szó konzervatív habitus és liberális ideológia kapcsán, amelyek mögött a megbújó tételezéseket egy pont után már nem lehet magyarázni, nincs válasz a „miért?” kérdésére: jóról és rosszról vallott, egymással szöges ellentétben álló elképzelésekről beszélünk. És tény, hogy végső soron a sok politikai harc mögött ezen ellentétek kontúrjai sejlenek fel, legyen szó akár migrációról, akár nemzeti létről, akár globalizációról vagy környezeti kérdésekről.

E viták kapcsán sokan és többen írtunk már arról, hogy egyes alapfogalmakról, mint egyenlőség, igazság, transzcendensbe vetett hit (vagy hitetlenség) már „induláskor” totálisan mást gondolunk: őszintén szólva az emberről és magáról az életről alkotott liberális és konzervatív narratívák között feszül óriá­si ellentét. A szocialisztikus és progresszív megközelítés – mivel alapvetően ateista – úgy áll hozzá az egész dologhoz, hogy az élet véges, a halál után nincs semmi, tehát egzisztálásunk egyetlen lehetséges kibontakozási kerete (és egyben célja) az e világi lét és az itt történő önmegvalósítás. Ezzel szemben az, „aki hisz énbennem, ha meghal is, él” (Jn 11,25) tanítását elfogadók tudják, hogy a teremtés törvénye egy végtelen igazság, az emberi élet (és annak értelme) ezáltal nem véges, nem csak és kizárólag erre a földi valóságra korlátozódik.

Bár nem ilyen közvetett összefüggéssel, de erre rezonálva definiálja, pontosabban mutatja fel Deneen is a „szabadság” mint alapfogalom közötti megközelítésbeli dichotómiá­kat. Nagyon plasztikusan és nehezen vitatható módon állítja szembe a szabadságról alkotott elképzeléseket: az ókori és keresztyén tanításokra alapozva az egyik oldal úgy gondolja, hogy a szabadság pontosan akkor teljesedik ki, ha képesek vagyunk saját magunkon is uralkodni, ha meg tudunk szabadulni saját késztetéseinktől, úrrá tudunk lenni vágyaink egyébként gazdag tárházán. Ezzel szemben a másik oldal úgy véli – és ugye ez a kortárs liberalizmus alapmotívuma –, hogy a szabadság a korlátlan önkiteljesedést és önmegvalósítást jelenti, hogy elképzeléseinket, igényeinket, késztetéseinket korlátok nélkül megvalósíthatjuk.

És akkor adjuk át végre a szót Deneennek: „a szabadság lényegét hosszú időn keresztül a politikában és az egyéni lélekben egyaránt jelen lévő, a zsarnokságnak gátat vető önszabályozásnak tekintették. Így a szabadsághoz hozzátartozott a fegyelem és a vágyak megzabolázásának gyakorlata […] Az önkorlátozásra helyezték a hangsúlyt, tulajdonképpen megerősítették a politikai, vallási, gazdasági és családi életben működő normákat és társadalmi struktúrákat.” Ez a megközelítés így „az erényes önszabályozáson keresztül tartotta értelmezhetőnek a szabadságot […] A szabadság eszerint tehát nem egyéni kívánságaink korlátlan teljesítését, hanem a megfelelő, erényes ösvény kiválasztását jelenti. A szabadsághoz tehát mindenekelőtt saját alapvető vágyaink rabságából kell kiszabadulnunk […] úrrá kell lennünk individuális vágyainkon.” Ezzel szemben a liberalizmusnak „sokkal alattomosabb a viselkedése”, mert „ideológiaként semlegesnek állítja be magát”, az önkorlátozást „megvalósíthatatlan viselkedésmintaként” azonosítja, az arra épülő antropológiai felfogást pedig az „elnyomás, az önkény és a korlátozás forrásaiként” értelmezi. A modernség „az ember egyre növekvő és potenciálisan végtelen hatalmába veti hitét, ami révén képesek leszünk irányítani körülményeinket, a vágyainkkal pedig átformálhatjuk a világot”. Így a szabadság e definíciója az önkényesnek tételezett „elveken nyugvó kultúrától és hagyománytól való emancipációt jelenti […] [a liberális filozófia] az adott és állandó emberi természet eszméjét a »formálhatóság« és a morális fejlődésre való képesség ideájával helyettesíti.” Deneen szerint a liberális gondolkodás alaptézise tehát az, hogy „»mindenhez jogunk van« – vagyis az egyén bármit megtehet, amit csak szeretne […] a modern nézőpont a vágyaink kielégítését célzó legnagyszerűbb törekvésként” határozza meg a szabadságot.

Eszerint tehát ha valamit akarunk, azt meg is kell kapnunk. „Az étvágyunk igazolta a fogyasztást. Az igény szülte a csömört”: a felszabadítás ösvényének végén ugyanis szolgaság vár, az ember végül saját vágy(kielégítési vágy)ának foglya lesz. A korlátok alól történő felszabadulás, az ilyen értelemben vett „szabadság” azonban csalóka: egyfelől mert az ember étvágya valójában kielégíthetetlen, másfelől pedig a természetnek is megvannak a maga határai. Az igazi „szabadsághoz tehát mindenekelőtt saját alapvető vágyaink rabságából kell kiszabadulnunk, hiszen ezek sohasem fognak beteljesülni, hajhászásuk pedig csak szüntelen éhséghez és boldogtalansághoz vezet”.

Deneen általános jellemzése jól érzékelhető számos területen, például az emberi jogi fundamentalizmus kapcsán is, amely lényegé­ben bármilyen (szexuális, életmódbeli, információs) igényből folyamatosan különféle alapjogokat kreál, és aki ezzel szemben fellép, azt „zsarnoknak” titulálják. Persze nem az amerikai gondolkodó az első, aki rávilágít a korlátlanság csábításának álságosságára. Pál apostol így szól erről korintusbeliekhez írt első levelében: „Minden szabad nékem, de nem minden használ; minden szabad nékem, de nem minden épít” (1Kor 10,23). Ezen igazság segítsen minket abban, hogy valamiképpen túléljük magát a „fejlődést”.

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója