A Nyugat alkonyának végső fázisa

A szobordöntögetők szerint a múlt is átírható a liberális szellemi terror jegyében.

Winston Churchill szobrát sem kímélték a BLM-tüntetők. Fotó: ANDY RAIN Forrás: EPA/ANDY RAIN

Ismerős, de hátborzongató képek, videóklipek járják be a világot az utóbbi napokban. Az a téboly, amely a nyugati világban egy afroamerikai bűnöző erőszakos rendőri beavatkozás miatt bekövetkezett halála miatt szabadult el – s mint ilyen, mélyen elítélendő –, az utóbbi napokban már nem békés demonstrációk formájában fejeződik ki, és már nem is puszta dúlásban – fosztogatásban, rablásban – ölt testet, hanem szobrok megcsonkításában, ledöntésében, folyókba dobásában teljesedik be. Jelen írásban e jelenség magyarázatára teszek rövid kísérletet.

Mi játszódhat le azok fejében, akik festékkel fújják le köztiszteletben álló politikusok, államférfiak szobrait? Mi vezetheti őket arra, hogy lefűrészeljék a bostoni Kolumbusz-szobor fejét, összefirkálják Victoria királynő leedsi emlékművét és folyóba dobják Edward Colston, egy hajdani rabszolga-kereskedő bristoli szobrát, aki a „feketefuvarokon” szerzett hasznon sokat tett városa felvirágoztatásáért?

Mielőtt megpróbálnék a dolog mélyére hatolni, megemlítem, hogy egy szobor ledöntésében mindig van egy olyan pillanat, amelyet nem lehet minden tragikusság nélkül szemlélni, legyen szó akár a legnagyobb diktátor szobráról, a Sztálin-szobor ledöntéséről Budapesten 1956 októberében vagy Szaddám Huszeinéről az öbölháború idején. Éspedig az a pillanat, amikor a szobor orra (vagy hátra) bukik, beleveri magát a talapzatba vagy a környező betonba. Miután emberalakról van szó, legyen az bármekkora gonosztevő is, a szemlélő óhatatlanul belelátja a bukás pillanatába azt, hogy az alakzat, védekezésképpen, most kapja maga elé a kezét, hogy védje magát a földre zuhanástól. De nem, a szobor mozdulatlanul, mereven csapódik a betonnak, hiszen élettelen matéria. És ez a védekezésképtelenség akaratlanul is cseppnyi együttérzést kelt bennünk.

A lehetetlenséggel határos, hogy egy mondatban meghatározzuk, mi is egy szobor. Hiszen éppúgy lehet kultikus emlék vagy műalkotás, mint a történeti emlékezés eszköze. Roppant távolságok választják el egymástól a gőgös asszír királyszobrokat Michelangelo Pietájától, mégis ugyanazzal a névvel illetjük őket. Jelen összefüggésben talán abból lehetne kiindulni, hogy egy szobor a legtöbb esetben szimbolikus tartalmat (is) hordoz, jelentése túlmutat önmagán. És minden valószínűség szerint ez a szimbolikus jelentés munkálkodik azoknak a fejében is, akik mostanság szobrok megbecstelenítésében, ledöntésében lelik örömüket.

Merthogy azok a szobrok, amelyek tönkretételét pécézik ki maguknak, az esetek legnagyobb részében történelmi személyek ábrázolásai, ennyiben történelmi szimbólumok. És ez nagy szó. Hiszen a történelem nem más, mint az ember időben kiteregetett lényege. Ha arra a fogós kérdésre keressük a választ, hogy mi az ember, talán elegendő, ha annak történelmére mutatunk és megjegyezzük: „ez vagy te”. Joggal mondja José Ortega y Gasset, hogy „az embernek nincs természete; az embernek történelme van”. Majd szellemesen hozzáteszi: a történelem az, ami a Neander-völgyi nőstényt megkülönbözteti Madame Pompadourtól. (Ehhez csak azt lehet hozzátenni, hogy ezen az úton nemcsak előre lehet menni, hanem hátrafelé is.)

A történeti személyekről készült szobor mármost az a pont, ahol a történeti idő átfordul a térbe. Ezek a szobrok, szimbolikus jellegükön túl, a történelem sűrűsödési pontjait, koncentrált kifejeződéseit jelentik. Amikor tehát ezek a szobordöntögetők nekilátnak gyalázatos munkájuknak, akkor ezzel voltaképp a történelemnek üzennek hadat, egyszerűen ki akarnak radírozni a kollektív történelmi emlékezetből bizonyos folyamatokat, személyeket. Modern kifejezéssel élve resetelni vagy akár delete-elni akarják azokat. A szobordöntögetők azt hiszik, hogy egy szobor megcsonkolása vagy ledöntése egyenlő a múlt egy darabjának megszüntetésével, eltörlésével, amit maga a szoboralak szimbolizál.

És ezen a ponton bukkanunk e napjainkban folyó, szánalmasan tragikus eseménysor végső mozgatórugójára.

Nem másról lenne itt szó, mint annak a lényünk végső lényegét kitevő identitásnak a felszámolásáról, amit történelemnek, jobban mondva történelmi elbeszélésnek nevezünk. Az egyes ember, de az emberi csoportok is sokféle identitásból épülnek fel. A mai kor egyik vezéreszméje viszont a jelenlegi ultraliberális demokráciákban éppen abban van, hogy mindenfajta identitást leépítsenek, felszámoljanak, hiszen az emberek épp ezekre támaszkodva tehetnek szert önazonosságra. Ezért érik szinte nap mint nap brutális támadások a keresztény hitet mint az egyik legerősebb identitásképző tényezőt. Ezért támadják a nemzetet, valamint az azon belüli lokalitásokat is, mint megannyi kötődésformát, s végül ezért indulnak rohamra minden emberi együttélés legvégső eleme, a család ellen is.

S úgyszintén ebbe a folyamatba illeszkedik a történeti identitás mint végső elem szétroncsolása, mert az utóbbi nemcsak azt mondja meg, hogy mik vagyunk, hanem azt is, hogy miképpen lettünk azok, akik vagyunk. A neves történelmi személyiségek szobrai elleni támadások épp ezt a pusztítási folyamatot próbálják beteljesíteni, akár tudatában vannak ennek a szoborgyalázók, akár nem. A végső cél ugyanis egy minden identitás nélküli, pépes embermassza, a kenyérre kenhető Nutella-ember kitenyésztése, akit aztán tetszés szerint manipulálhatnak „a Föld urai” a globális média hathatós közreműködésével.

A nagy francia forradalom idején némelyek úgy próbáltak megszabadulni a keresztény időszámítás – s egyáltalán a történelmi múlt – uralmától, hogy pozdorjává lőtték a templomi toronyórákat; ma pedig úgy, hogy a szobrok alakjában térré sűrűsödött történelmi időt igyekszenek agyonütni. De nem fog nekik sikerülni; mert mindazt, ami a múltban megtörtént, nem lehet meg nem történtté tenni, akár tudomásul veszik ezt, akár nem.

Rövid eszmefuttatásunk szobrokról szólt, s szobrokkal fejezzük is be azt. Néhány éve Antony Gormley, neves brit szobrász Another Place címmel száz, öntöttvasból készült emberi figurát állított fel Liverpool közelében a Crosby Beachen. A tengerparti homokban és a vízben álló, a lemenő nap fényében mereven nyugatra tekintő szobrok döbbenetes hatást keltenek; éppúgy napnyugat felé tekintenek, akár távoli őseik, az Oswald Spengler által faustinak nevezett kultúra megteremtői, a vikingek. S kifejezéstelen arcuk mintha azt firtatná, mi történik hasonmásaikkal odaát, az óceán túloldalán, a Nyugat alkonyának végső fázisában.

A szerző filozófiatörténész, egyetemi tanár