Politikai tanulságok 2022-re

Vészhelyzetben – ahogy háború vagy gazdasági válság idején – az összetartás a családokban kezdődik.

Sokan törlesztenek továbbra is, a lakosság anyagi helyzete az utóbbi években megerősödött Fotó: Havran Zoltán

Nemrég több helyütt olvastam: a pszichológusok szerint a koronavírus-járvány miatt – főképp Kínában – szaporodnak a válások. A megromlott házasságok nyomán százával indulnak a perek, itt-ott a bíróságok az ügyeket képtelenek kezelni. Csak nem egy másféle epidémia tanúi vagyunk?

Meglehet, de inkább az ellenkezője.

Vészhelyzetben – ahogy háború vagy gazdasági válság idején – az összetartás a családokban kezdődik. Férj-feleség, szülők, gyerekek, unokák ilyenkor döbbennek rá, mennyit ér egymás lelki és cselekvő támogatása. A varázskör átfog és befogad: elsőként a legkisebb egység, a família, majd a barátok, a jó szomszédok, végül a még átélhető legkiterjedtebb csoportosulás, a nemzet. Ismét bebizonyosodik, hogy az azonos múltú, egynyelvű, egykultúrájú népesség a bajban ismeri fel leginkább, mi tartja össze, ahogy korábban is, évszázadokon át. A láncolat szemei – a testvériesség, a bajtársiasság, de legalább a megértés – mintha megacélozódnának. Az apróbb-nagyobb érdekellentétek elsimulnak, mert a közösség túlélése minden mást felülír. A régóta gerjedő indulat is csitul, ha mégsem, az rosszabb lenne, mint a halálos kórság. Egyszer minden járvány véget ér, de a gyűlölet és következményei generációk lelkét zabálják föl.

Kevés kivétellel ismét bebizonyosodott, hogy világszintű, de kontinentális szolidaritásról sem lehet beszélni. Érthető, mert a kormányok elsősorban saját népükért, országukért felelősek. Ilyenkor nem segít a fényfestés, a világháló hangzatos bejegyzései, a szüntelen panasz és az álhírek özöne, főleg nem a parttalan követelőzés. A határok teljes vagy részleges lezárása magától értetődő, de az is csak nemzeti keretek között valósulhat meg. A karantén, a gazdasági kényszerintézkedések elrendelése, az egészségügy (nem utolsósorban az egészségipar) felpumpálása ugyancsak a kormányok és a parlamentek dolga – feltéve, hogy legalább az alapelvekben képesek megegyezni.

Magyarországon ez sem jött össze. Az ellenzék a vészhelyzetet politikai játszmákra használja, jóllehet ezzel tönkrevágja saját megítélését is. Mintha nem ugyanazon közösség tagjai lennének; mintha nem lenne jövő és kilábalás, csak a diktatúrával riogatás hozadéka a maguk hívei közt.

Ebben sincs semmi új. A gerjesztett hangzavar korábban az ellenőrizetlen migráció lekicsinyléséről, a határkerítés csepüléséről és a jóemberkedésről rikoltozott. Később a hamisság az oktatást, az egészségügyet, a gazdasági növekedést, a budai Vár és a Városliget rendbetételét stb., végül a kormány „túlhatalmát” vette célba. Rendben van, az ellenzék küzdjön a maga eszközeivel, akár abszurd állításokkal, de a bajban legalább minimális felelősséget tanúsítson. Vagy ez is túlzott elvárás?

Ma a hangsúly, mint annyiszor, a családokra és a nemzetállami kompetenciákra tevődik. Egyszerűen azért, mert nemhogy Európa nem ért össze, mint a jó bor, de az egyes országok helyzete, politikai struktúrája, népességeik mentalitása is merőben más. Fontos az együttműködés, világszerte és kontinentálisan egyaránt, de kinek-kinek először a saját háza táját kell rendbe tennie. Azzal segíti a többieket és azzal mutat példát. Éppúgy, ahogy legkisebb élhető egységünkben, a családban.

Márai Sándor szerint a lakás lényege nem a bútor és a kényelem, hanem az otthonosság, mely az embereket a falak közt eltölti. Úgy látszik, kivételt jelentenek a parlamentek, elsősorban a magyar országgyűlés. Ha valamikor, most kellett volna megegyezni, hogy a vészhelyzetben mit hogyan rendezzünk át. Az egyszeri alkalom elszaladt, s reméljük, több hasonló nem lesz. A társadalom előbb-utóbb magához tér, s legalább a fejlett országokban nem folytatja ott, ahol abbahagyta, beleértve a kíméletlen önzést, a nyakló nélküli fogyasztást, a benzinfaló luxusutazgatást, a vírusként terjedő uszítást és egyebeket. A családját senki sem választhatja, nemzetét is csak kevesen, de pártot ki-ki maga választ. Csak mert valaki nyelvtárs, még nem családtag. 2022-ben, a trianoni békediktátum 102. évfordulóján erre is érdemes lesz emlékezni.

A szerző író