A fasizmus egy fura formája

A rasszizmus olyan fegyver a liberálisok kezében, mint a homofóbia: bármire rá lehet húzni.

Persze nem akarok igazságtalan lenni; a színészekre óriási nyomás nehezedik a producerek és rendezők, a nagy cégek és a balliberális újságírók részéről. A közeg, amelyben élnek és dolgoznak, olyan, amely nem tűri meg a jobboldali, a liberálistól eltérő hangokat.

Amerikában teljesen elfogadott szituáció, hogy amíg egy egyszerű dolgozó akár el is veszítheti az állását, ha Donald Trumpot támogató piros sapkát vesz fel, addig például színészek négy évvel ezelőtt nyíltan támogathatták Hillary Clintont.

Az Agymenők című sitcom egyik részében például Kaley Cuoco a demokraták női elnökjelöltjének nevét tartalmazó pólóban jelent meg. Tehát nem otthon vagy egy interjúban tett hitet és kampányolt Hillary mellett, hanem egy sorozat egyik jelenetében. Hogy magától vette fel vagy az alkotók parancsoltak rá a sztárra, tulajdonképpen mindegy is. El tudjuk ezt képzelni olyan verzióban, ahol a pólón Trump felirat virít? Természetesen nem.

Ahogy azt sem, hogy Robert De Niro egy Tony-díjátadón „fuckobamázzon”. Ha így tett volna, már egészen biztosan egy kukában végezte volna a karrierje. A „Fuck Trump!” ellenben csak újabb lendületet adott neki. Vagy mi történt volna, ha Madonna arról szónokol egy amerikai tüntetésen, hogy felrobbantaná a Fehér Házat Obamával együtt? Ugye hogy az lett volna a minimum, hogy a lemezcége és az összes szponzora szerződést bontott volna vele? Hogy soha többet egyetlen koncertet sem tarthatna Amerikában? De valószínűleg a börtönt sem úszta volna meg.

Azonban, miután a kiöregedett és lassan önmaga paródiájává váló énekesnő demokrata szimpatizánsként fantáziált egy jobboldali elnök felrobbantásáról, elintézték annyival, hogy ilyenek ezek a bohém és szabadszájú művészek, meg különben is, a szólásszabadság az egyik legfontosabb amerikai érték. Ami egyébként csak akkor olyan fontos, akkor kell védeni, ha Trump megöléséről lehet szabadon szólni.

George Floyd halála elképesztő folyamatokat indított be a világon.

Sorozatokat, filmeket kezdtek betiltani olyanok, akiket senki nem választott meg, akiknek semmilyen politikai legitimációjuk nincs. Producerek, filmeket forgalmazó vállalkozások vezetői váltak kommunista cenzorokká és dönthettek, dönthetnek büntetlenül, mindenféle következmény nélkül tévésorozatok, mozifilmek cenzúrázásáról, ha úgy ítélik meg, hogy egy alkotásra rávetülhet a rasszizmus árnyéka. A rasszizmus pedig ma már olyan gumifogalom, olyan fegyver a liberálisok kezében, mint a homofóbia, amit bármire rá lehet húzni.

Rasszizmus az úgynevezett black face is. Amikor egy fehér feketére festi az arcát.

A dolognak van persze rosszízű történelmi vonatkozása is, de a black face-re hivatkozva jelenleg olyan alkotásokat is betiltanak, amelyek nyomokban sem tartalmaznak rasszizmust. A Trópusi vihar című zseniális film is ilyen, amelyben Robert Downey Jr. állított görbe tükröt azoknak a színészeknek, akik a vágyott Oscar-díj miatt már-már abszurd és persze teljesen felesleges módon képesek átalakulni egy-egy szerep kedvéért. A Kirk Lazarus színészt játszó Downey a filmben pigmentátalakító műtéten esik át azért, hogy teljesen hitelesen tudja játszani a színes bőrű karakterét. Az egész forgatás alatt egyetlen pillanatra sem esik ki a szerepéből, annyira, hogy egy ponton össze is zavarodik, hogy igazából ki is ő. Ráadásul a filmben játszó másik, valóban színes bőrű rapper egy alkalommal el is küldi a fenébe amiatt, hogy fehér létére fekete emberi jogi aktivistaként, igazi feketeként viselkedik.

Tehát a filmben szó sincs rasszizmusról. Sőt. Mégis betiltotta a Netflix.

A minap ezekre a jelenségekre reagált Gervais, amikor egy interjúban azt mondta, hogy a fasizmus egy fura formája, amikor mások akarják eldönteni, hogy miről és mit lehet vagy nem lehet mondani. De azt is kifejtette, hogy a BBC-nél bizonyos témákban már annyira félnek a viccektől, hogy ma már be se mutathatnák A hivatalt. A liberális gondolatrendőrök, a cenzorok ugyanis elvesztették az irónia és a kontextus megértésére való képességüket.

Nehéz ezekhez a gondolatokhoz bármit is hozzátenni, talán csak azt jegyezném meg, hogy óriásit fordult a világ ahhoz képest, amikor muszlim terroristák lemészárolták a fél Charlie Hebdo-szerkesztőséget. Akkoriban még a szólásszabadságra hivatkozva ítélték el a rettenetes bűncselekményt. Az akkori narratíva az volt, hogy semmit sem lehet elítélni, semmit sem szabad betiltani, mert a vicc az csak vicc, tehát egyetlen ízléstelen vagy bántó karikatúra sem lehet ok az öldöklésre.

Ma pedig azt látjuk, hogy a néhány éve még Je suis Charlie profilképpel protestálók mára a leglelkesebb cenzorokká, a legszorgalmasabb gondolatrendőrökké váltak.