Nem tudom, ismerik-e azt a viccet, amikor Bolgár György és Tamás Gáspár Miklós a Magyarországon tomboló fasiszta diktatúráról tart rettegés-negyedórát a Klubrádióban. Nem? Valószínűleg azért nem, mert a rettegésszeánsz nem vicc, hanem maga a valóság. Erre a legutóbbi jó hangulatban lezajlott találkozásukra, július 16-án került sor. Azóta emésztgetem a két titán találkozását.
Hisz ha Bolgár és Tamás Gáspár aggódik, dühös vagy kétségbeesik, annak jelentősége van. Illetve nincs. Csak volt valamikor. De már elmúlt. Kettőjük közül ezt, mármint hogy elmúlt a világ dicsősége, és a kutyát sem érdekli már, ha századszorra is elmondják, hogy Orbán diktátor, meg személyesen zárta be a Népszabadságot, és sáros gumicsizmában tiporja el és agyon a sajtószabadságot, Bolgár György érzékeli kevésbé. Ő ugyanis még tényező, hiszen műsora van.
Bolgár György az úgynevezett interjúi alatt általában képes megőrizni a hidegvérét, selymes hangon, nyugodtan szokott társalogni betelefonálóival, inkább nyugtatja őket, és pszichológusként fogadja azon feldúlt fővárosiak sirámait, akik sokszor annyira aggódnak a demokratikus értékekért, hogy nagy lelkesedésükben képesek előállni olyan javaslatokkal is, amelyeknek igen gyakran az a végük, hogy milyen válogatott módokon lehetne kivégezni a komplett magyar kormányt, és elvenni a fideszesek vagyonát és szavazati jogát. Ilyenkor a finom beszédű Bolgár elnézően, mosolyogva megdorgálja őket, majd kedélyesen tovább társalog velük a mindent és mindenkit tönkretevő orbáni diktatúráról.
Ha viszont egy fideszes politikus az alanya, akkor aztán kijön belőle a liberális értékeket anyatigrisként védelmező hőstenor, és magas, visító hangon üvölti le a fejét a barlangjába bemerészkedő jobboldali vendégének.
Tamás Gáspár Miklós viszont már érzi, hogyha Tamás Gáspár Miklós feddőn felemeli a mutatóujját, és felháborodik azon, hogy a Fidesz kormányozni merészeli az országot, már nem rezzen össze egy emberként ez a kicsiny, de bátor haza. Másnap ugyanúgy felkel a nap, és az Index is szemlézi az okosabbnál okosabb, hol kommunista, hol szélsőbaloldali, hol liberális, hol elitista gondolatait és ötleteit. Legyünk megértők, egészen biztosan nehéz lehet őkelmének feldolgozni, hogy tíz éve még tényleg felkapta a fejét a liberális értelmiség, ha „Gazsi írt egyet” a Népszabiba, a Mancsba vagy az Élet és Irodalomba.
Vagy bárhova. De ma már nem.