Még Helmut Kohl kancellár alatt, 1986-ban Németországban Ernst Nolte történész kezdeményezett egy vitát a második világháborúban és a XX. században elkövetett bűnök történelmi értelmezéséről. A tények nem képezték vita tárgyát, azokban mindkét fél egyetértett. Nolte mégis kapott hideget-meleget, de a diskurzus végig a tényeken alapuló narratíva medrében haladt.
Nem lényegtelen, ki volt a másik oldal legfontosabb szereplője: Jürgen Habermas, a frankfurti iskola közismerten balliberális filozófus doyenje. Pedig Nolte csak azt merészelte felvetni, hogy nincs morális különbség a nemzetiszocializmus vagy a kommunizmus bűnei között. Csak azt, hogy mindkettő bűnös rendszer embereket ölt. Emellett nem tagadott el tényeket, adatokat. Vagyis annyit állított, hogy egy-egy szörnyrendszer áldozatai szempontjából utólag nincs meghatározó jelentősége, hogy éppen milyen zászló vagy épp jelvény nevében kellett fellépni a bitófára. A halottak számában nincs különbség a rendszerek morális minőségében.
Márpedig kivégzések voltak szép számmal a XX. században. S az a rendkívül dicstelen két év, amíg a vesztes első világháborútól eljutottunk Trianonig, nem értelmezhető előzmények nélkül. Az előzmények értelmezése és kutatása pedig a jelek szerint máig olyan ideológiai különbségre világít rá, amely tudománytörténeti szempontból is kuriózum.
Ahogy olvasom a közéletben újra fellángoló vitát – most éppen a szabadkőművesség szerepéről –, eszembe jut, hogy Raffay Ernő nyomán Szakács Árpád ismét a dolgok közepébe vágott. Épp csak elkezdte, s máris Canossát járatnának vele, mint azt már megszokhattuk, ugyanazok, akiktől megszoktuk. A felvetéseire érdemi válaszok nem, dörgedelmek viszont nagyon is érkeztek. Hiszen csak „hobbitörténész”. A szabadkőműves-összeesküvés – mint szóösszetétel – nem új a magyar történelemben, az 1920-as, 1930-as években könyvtárnyi irodalom született a témában, természetesen ennek jelentős része egyszerű propagandakiadvány. Viszont az elmúlt tíz évben Raffay Ernőnek köszönhetően olyan tényanyag jelent meg, ami megdöbbentő, újraír mindent, amit a korszakról eddig gondoltunk. Ha nem beszélünk róla, nem hivatkozunk rá, akkor nem létezik – kacsintottak egymásra a cinkosok. Ha pedig Romsics Ignác mesének tartja az esetet, akkor foglalkozni sem kell vele – ezzel mentek nyugovóra a tanítványok. Viszont hajnali három órakor, a legszebb álmukból fülsiketítő szirénázásra ébredtek. Legalábbis ezzel ért fel Szakács Árpádnak a Romsics szabadkőműves meséi címmel megjelent vitaindító írása.