Ha nem beszélünk róla, nem létezik

A tudománypolitika baloldali ideológiája szerint eretnek, aki kilóg a sorból.

Raffay Ernő kitartó munkájának köszönhetően mára a laikusok is láthatják, hogy a történészcéh mindent eldöntő urainak terve nem sikerült. Szakács Árpádnak az egész rendszerüket leleplező írása (Féltik a hálózat hegemóniáját) után hallgatnak.

Beteljesítő valósággá vált Illik Péter történész jóslata, amiről könyvet is írt ezzel a címmel: A történészcéh alkonya. Igaz, a fiatal kutató más aspektusból közelítette meg a kérdést. Vajon legitim a vita újranyitása? Vajon legitim a kérdés vizsgálata? Hiszen azt a történettudomány már évtizedek óta lezárta, s kimondatott az egyetlen obligát tudományos igazság, hogy nem legitim. Vagy legalábbis túl sok értelme nincs. Nos, ezt az 1920-ra újra helyreálló magyar államhatalom nem így látta. 1920. május 18-án, még a békeszerződés aláírása előtt egy belügyminiszteri rendelettel betiltotta az addig virágzó szabadkőműves egyleteket. Ismerjük a politikát, sokszor bűnbakot keres. De vajon ok nélkül kereste a bűnbakot?

Nézzük, hogyan fogalmaz a belügyminiszteri indokolás! „A szabadkőművességnek a háború felidézésében, a háború folyamán, majd pedig annak szerencsétlen országunkat balsikerrel sújtott befejeztével a defetizmus és az általános destrukció felkeltésében és állandó élesztgetésében, a forradalomnak és a bolsevizmus felidézésében való tudatos aknamunkája köztudomású tény.”

Tegyünk ehhez még egy alapvető történelmi ismeretet: a szociáldemokrata párt, amelynek ugye nem vitatható a felelőssége a Tanácsköztársaság és a Trianon felé vezető úton (mégiscsak kormánypárt volt a vészterhes időkben, Károlyi Mihály mögött például), nem tiltatott be. Újjáalakulhatott, sőt (későbbi) vezetőjével, Peyer Károllyal kiegyezett a „Horthy-rendszer”. Ők tehát 1921 után legitim politikai erőként tovább működhettek. Vajon mi okozhatja a szabadkőműves-mozgalom vizsgálatának ily mértékű elutasítását?

Ennek a kutatásnak sok olyan ellenzője van, aki a mozgalom szerepét nyilván bagatellizálja. Ez egyfajta kazuisztikus gondolkodás, mely szerint minden összefüggést pontosan dokumentálni kell, és ha valaki pontosan nem mondta azt a bizonyos dolgot, dokumentáltan, akkor az nyilván nem bizonyított. Csakhogy Raffay könyve elég jól dokumentált, tényanyaggal erőteljesen alátámasztott írás. Ezért aztán másik oldalról kell megfogni a dolgot, a szerzőt kell hiteltelenné tenni. Ez a cél – úgy tűnik – nem sikerült.

Mindemellett fontos kitétel, hogy a mindenkori szabadkőművesség akkori magyarországi ágáról van szó. Tudom, történelmiet­len az utólagos eredmények tükrében nézni a dolgokat, de a román szabadkőművesség bizony – román szempontból legalábbis – kifejezetten előnyösen segítette a román érdekek érvényesülését. Ennek megfelelően tehát leírhatjuk: akik a vizsgálatot bagatellizálják – szándékosan vagy sem, nem tudom –, azok ipso facto több másik államban előnyös, nálunk hátrányos jelenség vizsgálatát nehezítik meg. Egyszerűen fogalmazva: nem biztos, hogy tudatosan, de valahol mélyen még mindig él bennük a „bűnös nemzet” koncepciója.

Márpedig egy szuverén ország száz évvel az olyan volumenű események után, mint Tria­non, nem engedheti meg magának azt, hogy avítt ideologikus tilalomfák mentén vizsgálja saját történelmét. A szuverén magyar állam történelme, annak oktatása ugyanis a nemzeti összetartozás egyik alapköve.

A magyar államhatalmat, társadalmi berendezkedést, úgyszólván mindent elsöpört a második világháború. A német megszállás után a szovjeturalom következett, a kommunista hatalom pedig az alapokról építette újjá a magyar államigazgatást. Nem volt ez másképp a tudományos élettel sem. Természetesen a rendszer egy olyan ideológiai irányítást is kapott, amely szintén mindent átértelmezett. Ez (ha viszonylag lassan is, de végül) kiterjedt az egyetemekre is. Így az a folyamat, hogy a történettudomány, a közjog, a társadalomtudományok és az egyéb elméleti tudományok tanszékeire – főleg az érzékeny területeket kutatóként – nagyon sokáig csak párttagként lehetett bekerülni, egy nagyon érdekes szociológiai helyzetet teremtett.

Nevesül azt, hogy a természetes rekru­táció folyományaként ugyanolyan nézőpontú emberek kerültek a jelzett egyetemi katedrákra. Természetesen voltak ritka kivételek, ám a fent jelzett szelekció azt eredményezte, hogy a tudományirányítás bizony sok tekintetben a baloldali ideológia vezérfonalát követte. S ebben az értelemben ma is követi. Ezért van ellenállás az olyan új gondolatokkal szemben, mint a szabadkőművesek Trianonnal kapcsolatos szerepének értelmezése. Pél­dául a vitában megnyilvánuló Ungváry Krisztián részéről, akinek nem ismeretlenek politikai állásfoglalásai. Különösen a gyurcsányi kormányzás melletti bátor kiállása 2008-ban, de a fütyülős akciója sem volt politikamentesnek nevezhető.

Amikor valaki politikailag elkötelezetten másokat vádol politikai befolyásoltsággal, akkor tudományos tekintetben az illető ­nyilvánvalóan hiteltelen. Ahogy ilyen értelemben a magyar történészvitában megszólalók jelentős része is azzá válhat. Várjuk tehát a valós, tudományos, tételes cáfolatokat. Addig viszont minden újságcikk, amely Raffay könyve ellen szól, ideológia, nagyotmondások gyűjteménye, újságírói munkásság, politikai vélemény.

A szerző jogász, kommunikációs szakértő