Lengyel elnökválasztás: mindenki egyenlő, ameddig ránk szavaz

Rendkívül visszatetsző, ahogyan éppen a balliberálisok nézik le a szegényebb választókat.

Varsó liberális vezetője (jobbra) építi az ellenállást Fotó: MTI/AP/Czarek Sokolowski

Végletekig kiélezett, szoros küzdelemben győzött a keresztény-konzervatív értékeket képviselő, a kormányzó Jog és Igazságosság (PiS) által is támogatott Andrzej Duda hét végén, a lengyelországi köztársaságielnök-választáson. Ellenfele, a Polgári Platform (PO) apparátusát és a progresszív liberális globalista tőkét elsősorban a német tulajdonban lévő kereskedelmi média befolyásán keresztül maga mögött tudó Rafał Trzaskowski hiába próbált nemzetegyesítő álcát ölteni a kampány idejére. Bár a PiS jóléti intézkedéseiből kimaradók és a kormánypárttal ellentétesen gondolkozók támogatása mellett sok bizonytalan szavazóval el tudta hitetni, hogy konszenzuskereső, az össz­lengyelség érdekeit képviselő államfő lenne, nagyjából félmillióval kevesebb szavazatot kapott, mint hivatalban lévő ellenfele.

Trzaskowski tizenhatból tíz vajdaságban is győzött, többen voksoltak rá a nagy és közepes – ötvenezer főnél népesebb – városokban is. Őt támogatták a magasabb jövedelműek, a szolgáltatószektorban dolgozók, a vállalkozók és a cégvezetők, valamint a fiatalabb korosztály. Duda a sikerét elsősorban annak köszönhette, hogy a falvakban jelentős, 63–37 százalékos arányú győzelmet aratott. A lengyel és a magyar sajtót is bejárták azok a vesztes oldalról érkező cikkek, amelyek lesajnálva fejtegetik, hogy a kormánypárti jelölt szavazói között nagy számban vannak a nyugdíjasok, a mezőgazdaságban dolgozók, a kétkezi munkások, a kevésbé iskolázottak és az alacsonyabb jövedelemmel rendelkezők.

A jelenség nem új keletű, mégis újra és újra megdöbbenti az embert, hogy hogyan nézheti le egy, elvileg baloldali értékekért síkraszálló gondolkodó a paraszt- és a munkásembert, vagy azt, akinek kevés pénzből kell megélnie. Hogyan nézheti le elvileg a társadalmi sokszínűség és a szabad véleménynyilvánítás értékeiért síkraszálló, magát liberálisnak mondó gondolkodó azt, akinek az élet olyan sorsot szabott, hogy nem tanult vagy nem tanulhatott tovább? Végezetül hogy nézheti le bárki az öregeket, a nyugdíjasokat? Azokat, akik végigdolgozták az életüket, és élettapasztalatuk a nemzet alkotóelemét adó családok egyik legfontosabb tőkéje.

Ahhoz, hogy az ember földművelésből vagy állattenyésztésből éljen, nem kell az alap- és a középfokú végzettség után még öt évig egyetemre járnia, hovatovább doktori fokozatot szereznie. Helyette olyan mélységig kell ismernie a természetet, amely fölér egy polgári jogból leteendő háromszigorlatnyi tananyaggal. Ha igaz is, hogy a földműves ma már nem gyógyít embert és állatot úgy, mint a nagyszülei, fel kell tudnia ismerni, mi baja van a jószágnak vagy adott esetben miért kell hamarabb aratnia. Mindemellett egy olyan létformában kell helytállnia, amelyben az év háromszázhatvanöt napja munkanap.

Aligha cserélne a hűvös kávéházi teraszon kurkumás limonádéját békésen kortyolgató publicista akárcsak két napra is azzal a szak- vagy éppen segédmunkással sem, aki hajnali fél ötkor kel, nyolc-tíz órát dolgozik akár a tűző napon, hogy aztán sokszor vadidegenek mellett egy munkásszálló hálótermében hajtsa álomra a fejét, hetekig nem látva a családját. Mindeközben folyamatos létbizonytalanságban élve, hiszen nemcsak a jelenlegi járványhelyzethez hasonló válságokban tartozik a legkiszolgáltatottabbak közé. Egyik pillanatról a másikra bármikor elveszítheti a napi betevőjét; elég ehhez egy kisebb gazdasági recesszió vagy akárcsak egy pár hetes esős időszak. Az ő verejtéke van a trendi irodaházak felhőkarcolóit összetartó malterban, megérdemli, hogy ugyanabban a megbecsülésben legyen része, mint az irodában éppen prezentációját vetítő ­junior HR-asszisztensnek.

Itthon sok honfitársunk azért nem tanulhatott tovább a nyolc osztály elvégzése után, mert a szülei nem engedték, magam is ismerek közülük többet. Az az életbölcsesség, amely egyikük szavaiból árad, vetekedik legkedvesebb egyetemi professzoraim tanításaival. Nehéz indulatok nélkül olvasni azokat a cikkeket, amelyek úgy állítják be a kevesebb iskolai osztályt végzettek szavazatait, mintha azok kevésbé volnának értékesek. Az pedig inkább megmosolyogtató, hogy sokszor ugyanazok tartanak fölényes hangvételű kioktatást demokráciából és abból, hogy minden ember egyenlő, akik az ilyen írásokat jegyzik.

És végezetül: hogyan lehetséges az, hogy valaki ne becsülje meg a nyugdíjasokat, az időseket? Még mindig sokan élnek közöttünk, akik megélték a második világégést, majd a totalitárius diktatúrák elnyomását. Romokból kellett újjáépíteniük Magyarországot, miközben fizikai megsemmisítésük veszélyét egy idő után felváltotta a lelki, szellemi, egzisztenciális leépítésé. Köztük vannak azok, akik átmentették a nemzetet a kádári/gomułkai-giereki rendszer jaffaszörp-ragacsos nihilizmusán, és azok is, akik „csak” végigdolgozták az életüket. Csendben, tisztességben, s most a nekik járó tisztelet helyett azt dörgölik az orruk alá, hogy kevesebbet ér a szavazatuk a harmincas, Londonban öltözködni vágyó cégvezetőénél.

Hányszor, de hányszor tapasztaljuk, hogy a vélemények sokszínűsége is csak addig érték a magukat liberálisnak tartó, valójában a liberalizmus eszméjével visszaélőknek, ameddig az a vélemény nem különbözik az övékétől. Alighanem ha a lengyel választások közvélemény-kutatásai azt az eredményt mutatták volna, hogy a fenti csoportok Rafał Trzaskowskira szavaztak nagyobb arányban, most őket ünnepelné a balliberális sajtó. Duda támogatóiként viszont élcelődés és lenézés lett az osztályrészük.

Bár térségünk társadalmai egyre inkább polarizálódnak, és a vélemények sokféleségének nemcsak az igénye, de még az elfogadása is általánosan kiveszőben van, úgy látszik, hogy a klasszikus liberális és a hagyományos balol­dali értékeket jelenleg leghívebben a jobbközép néppártok és szellemi környezetük képviselik. Itt van meg még leginkább az igény a nézőpontok változatosságára, és itt vannak azok, akik a nemzet értékes, megbecsült tagjának tekintik a munkást, a parasztot, a nyugdíjast. Hogyan is engedhetné meg magának egy nemzet, hogy fontosság szerint súlyozni próbálja egyes csoportjait?

A szerző a Közép-európai Nézőpont Intézet elemzője