Nagyanyó álma

Még Roosevelt idején az amerikai munkahét 54 órás volt, s a női és gyermekmunka embertelen körülményeket teremtett.

Washington, Franklin Delano Roosevelt amerikai demokrata párti politikus, az Egyesült Államok 32. elnöke (1933-tól 1945-ig). A felvétel készítésének pontos dátuma ismeretlen. (MTI/UPI)

Több mint négy évtizede történt. Nagyanyó egyik reggel azt mondta unokájának, dédunokái apjának, hogy nagyon szépet álmodott. „Fiatal voltam, otthon voltam a szőlőben és kapáltam…” Elmegy bizony már az a generáció, amelyiknek „szép álom” a kapálás. Amelyik szeret dolgozni. Amelyik nem is tudna enélkül élni. Most már mi vagyunk az ő korában. Visszahívott a föld, amit teljesen soha nem is hagytunk el. De életvitel-szerűen, idős korban a tanyán élni: nos, ez azért kihívás. Még ha a tanya közművesített is, van mobilinternet, így lehet tartani a kapcsolatot a világgal. Sok csendes, magányos óra van, jut idő elgondolkodni.

Sokat változott a világ nyolcvan év alatt. Láttuk eszmék, rendszerek tündöklését és bukását. A „tündöklés” nagyon eufemisztikus kifejezés, hiszen valami dicsőséges, fényes korszakot idéz fel. Pedig az említett eszmék nem voltak éppen dicsőségesek, sőt visszatekintve beleborzongunk abba, hogy sikerült ezt az időszakot túlélni. Az azonban mindenképpen megviseli az embert, amikor a levitézlett rendszereket követő új eszmék megvalósulásának is leginkább a fonákját látja. Hogy József Attilát idézzem: „Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet, aki alattomos.”

A diktatúra és a külső elnyomás évei után jött a politikai szabadság korszaka, amikor az ember azt hitte, jobb társadalom épül majd. Ha áldozatok árán is. Hiszen annak rendezése, amit a múlt örökül hagyott, az adósságok törlesztése, sokba került. De nem gondoltuk, hogy a szocia­lizmus helyett olyan vadkapitalizmus épül, amelyben a közjó ennyire háttérbe szorul. A magángazdagodás – mint a kapitalizmus motorja – mindent felülír. Gombamód szaporodtak a rendszerváltás után a politikai pártocskák. Nem átfogó társadalmi reformprogramokkal rendelkezve, csupán a politikusi lét által kínált előnyök érdekében összeálló csoportokból. Szép fizetést kapnak a képviselők… Ha bohóckodásért, hát azért. De ennél rosszabb is tapasztalható.

A magánérdeket sokan nagyszerűen álcázták közérdeknek. Most is bírálják a tőlük eltérő nézeteket vallókat. Minden oldalon akadnak megbúvó, tengődő, alattomos „boldogulók”. Hiszen melyik sikeres társadalmi csoportot nem igyekszenek megközelíteni a karrierlovagok? A szabadság örvén aztán sok mindent megengednek maguknak, itthon és külföldön is! Adott esetben az ország érdekeinek a megsértését is. És az emberek sajnos könnyen befolyásolhatók. Emlékezzünk csak, hogyan lehetett a külhoni magyarok állampolgársága ellen fordítani a szavazásban részt vevők többségét 2004-ben, egzisztenciális fenyegetést vizionálva a médiában…

Könnyen rávehetők az emberek arra is, hogy a hatalomban levők ellen szavazzanak, még akkor is, ha azoknak, akikre rábíznák az ország ügyeit, nincs átfogó jövőképük, építő, ideális programjuk.

„És annyi balszerencse közt, oly sok viszály után […] él nemzet e hazán!” Nem állíthatjuk ugyan, hogy minden hiba és feszültség nélküli évtizeden vagyunk túl. Nagyon pozitívnak ítélhetjük azonban, hogy a rendszerváltás miniszterelnöke által összehozott visegrádi négyek szövetsége, úgy tűnik, értelmes külpolitikai környezetet teremt az unión belül is a magyar politizálás számára. Annak ellenére, hogy a nemzeti és keresztény értékeket felvállaló vezetés számos ellenérdekkel találja szembe magát az európai közösségen belül is (nem függetlenül a belső ellenzék tevékenységétől.) Nem minden Kárpát-medencei ország vezetése hangol ugyan erre a barátságos hullámhosszra, de az elmúlt évszázad légkörétől a jelen helyzet már nagyon eltérő.

Az is elgondolkodtató azonban, hogy mennyit változott az elmúlt évtizedekben a szélesebb külső környezetünk is, maga a globális kapitalizmus természete is. Kialakult mindenütt, nálunk is, egy szűkebb, de kifejezetten globalizált szolgáltatási gazdasági szféra. Van emellett helyi gazdaság, amelyik a lokális igényekre termel. Vannak home office-ban tevékenykedők, de emellett a frontvonalban, fertőzésveszélyben végzendő, sokszor nehéz fizikai munkát végzők is. A munka honorálása a társadalmi hasznossággal ma még nincs teljesen köszönőviszonyban. A leginkább alulfizetett társadalmi csoportok éppen a humán erőforrással foglalkozó munkatársak. Ezzel szemben a fizetési skála élén állnak a pénzmozgással, ingatlanügyekkel foglalkozó ágazatok. Nem arról van szó, hogy ezek a tevékenységek haszontalanok lennének.

De az elmúlt évtizedekben fokozódó aránytalanságok, jövedelemdifferenciák indokolatlanok. A koronavírus-járvány okozta válságot követő helyzetben – mert remélhetőleg eljön ez az idő is – mindent meg kell tenni az arányok kiigazítására. S arra, hogy mindenki találjon magának értelmes munkalehetőséget. Különösen a fiatalok. Fejlődésnek az tekinthető csupán, ha nemcsak a fogyasztott javak mennyisége nő – manapság ezt mérik gazdasági növekedés címén –, hanem a munkaidő rövidülése és az értelmes, megfelelően honorált munka mindenki számára elérhető lesz.

Gondoljuk csak el: még Franklin D. Roosevelt idején az amerikai munkahét 54 órás volt, s a női és gyermekmunka embertelen körülményeket teremtett. Egy nagyszerű asszony, Frances Perkins küzdötte ki a gyermekmunka megszüntetését, a munkaidő-rövidítést és a munkakörülmények javítását. Neki volt köszönhető az amerikai társadalombiztosítási törvény elfogadtatása, a nyugdíj- és a munkanélküliségi-biztosítás bevezetése. Tizenkét éven át volt munkaügyi államtitkár, a kabinet egyetlen női tagja az Egyesült Államokban. Ennyi múlik egy személy tevékenységén. Természetesen azon is, hogy a kormányzat fogékony volt javaslataira. De valószínűleg nem közömbös, hogy a beiktatásakor így nyilatkozott: „Azért jöttem Washingtonba, hogy Istenért, Franklin Delano Rooseveltért és a sok millió elfeledett szegény emberért dolgozzam.” Nem csoda, hogy az episzkopális keresztény egyház, melynek hűséges tagja volt, napjainkban a szentjei között tiszteli.

A szerző közgazdász