Egyikükkel, Csoszor Endrével – Csoszival – szoros barátságba kerültem. Huszonhárom évesen érte a forradalom, ott volt mindenütt: a ledöntött Sztálin-szobornál, a Szabad Nép-székháznál, a véráztatta rádiónál – október 26-án kilőtt egy tankot a Corvin közben. Az volt a felkelés legkeményebb napja, mesélte később, mindenki tudta, mennyi vér folyt előző nap a Kossuth téren… Ötvenhét elején fogták el a pufajkások.
Cellatársainak nagyobbik fele bitón végezte, ő tizenhárom évet kapott: Gyűjtő, Vác, Csillag… A szabadulás után a szokásos forradalmársors: bélyeg a homlokon, rendőri felügyelet, segédmunkáspálya.
Amikor börtönéveiről mesélt, mindig megfogta a karomat: – Tudod, milyen a cellaajtó hangja hajnalban, amikor jönnek valakiért? – Remek elbeszélő volt, kitűnően szavalt Villon-verseket; egy ízben egyik előadói estemre mint meglepetésvendéget magammal vittem, nagy sikere volt. Pár éve ment el. – Ne oltsátok el utánunk a villanyt, úgyis elég nagy a sötétség – tréfálkozott. Arcának mély barázdái máig előttem vannak.
A kibeszéletlenül megöregedett emberek sorsánál nincs szívszorítóbb. Nehéz beletörődni, hogy rájuk már nem kíváncsi a környezet, őket már nem hallgatja meg senki, bánatukat magukkal kell vinni az előttük álló hosszú útra.
Milyen igazságtalan, hogy a sors agg veszteseivel nincs beszélőviszonyban a kevély világ, átlép rajtuk, s még csak vissza sem pillant rájuk, amint ott állnak botjukra támaszkodva a barázdák mellett.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!