Sorsok, barázdák

Igazságtalan, hogy a sors agg veszteseivel nincs beszélőviszonyban a kevély világ, átlép rajtuk.

Móra Ferenc írja valahol, hogy az ember akkor öregszik meg, amikor mosolyog azon, amin valaha sírt, és nevet azon, amin valamikor a fogát csikorgatta.

Hát nem tudom. Ismerek olyan öregembereket, akik ma sem nevetnek azon, amin egykor szomorkodtak.

Idős, megkeseredett olvasók sűrűn keresnek meg történeteikkel. Íróféle embernek ez megtisztelő, ám nem könnyű feladat. Megtisztelő, hogy belé helyezik a bizalmukat, de nehéz, mert a megsebzett öregemberekből keservesen lehet kihámozni a történetet. Legtöbbjük már a kálváriáját sem tudja elmondani.

Szegényekbe annyi mondanivaló szorul, hogy szinte saját szavukba vágnak, úgy öntik ki bánatukat hámozatlanul. Zömük a kommunizmus áldozata, az elhazudott igazságtétel vesztese, akit ráadásul még ez a mostani, fejtetőre állt jelen is elkeserít. Mélyek a barázdák.

Hogy mit tehetek én értük? Sokat. Néha pusztán azzal, hogy végighallgatom őket.

Minap is megkeresett egy ilyen olvasó. A 91 éves Sárossy Gyula börtönviselt ember, 1949-ben „a demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedésben való tevékeny részvételért” hét évet kapott. Öt bajtársa a nemzeti ellenállás mártírja lett, bitón végezték éppen hetven éve, 1950. augusztus 12-ének hajnalán. Igaz magyar ember volt valamennyi, a nemzetért adták fiatal életüket. Döbbenetes részletekről számolt be Sárossy Gyula, és csupán arra kért, vegyem bele a cikkembe ennek az öt meghurcolt hazafinak a nevét, maradjon nyomuk az utókornak. Ezt teszem most: Pásthy István határvadász hadnagy, Gyuris István repülő főhadnagy, Hummer Ferenc vezérkari százados, Garamvölgyi Tivadar gyalogos főhadnagy, Sassy Szabó László ügyvéd. In memoriam!

Mélyszántás, mély barázdák.

Újpesten élő idős barátommal, Zák Lajossal egy lakossági fórumon ismerkedtem meg még valamikor a kilencvenes években. Azóta is rendszeresen találkozunk, és szinte sosincs olyan, hogy a szó vissza ne kanyarodna az ő „népi demokráciá­ban” eltöltött ifjúságához.

Bár „sablontörténet” az övé, ma sem tudja feldolgozni szegény, hogy a család teljes vagyonát egyetlen tollvonással elvette a Rákosi-rendszer. Ő sem tud öregségére nevetni a múltján.

Vannak barázdák, amelyeket sosem lehet kitárcsázni.

Egykor Mátyásföldön éltem, nem messze a hírhedt „ideiglenes” szovjet katonai bázistól, melynek egyik panelépületét a kivonulás után veterán ötvenhatos harcosok kapták meg. Sokat ismertem közülük. Ráncos, idős emberekből állt a csapat, legtöbbjük hosszú éveket töltött börtönben, nemritkán köztörvényesekkel összezárva. Ők sem nevettek a régmúlton. Ha a forradalomról beszélgettem velük, a szemük megfényesedett. Volt, aki elsírta magát. Szegények gyakran hajbakaptak egymással a múlton, hogy az nem egészen úgy volt a Tűzoltó utcánál, a Széna térnél, amikor a tank kiégett, a lőszer elfogyott…

Egyikükkel, Csoszor Endrével – Csoszival – szoros barátságba kerültem. Huszonhárom évesen érte a forradalom, ott volt mindenütt: a ledöntött Sztálin-szobornál, a Szabad Nép-székháznál, a véráztatta rádiónál – október 26-án kilőtt egy tankot a Corvin közben. Az volt a felkelés legkeményebb napja, mesélte később, mindenki tudta, mennyi vér folyt előző nap a Kossuth téren… Ötvenhét elején fogták el a pufajkások.

Cellatársainak nagyobbik fele bitón végezte, ő tizenhárom évet kapott: Gyűjtő, Vác, Csillag… A szabadulás után a szokásos forradalmársors: bélyeg a homlokon, rendőri felügyelet, segédmunkáspálya.

Amikor börtönéveiről mesélt, mindig megfogta a karomat: – Tudod, milyen a cellaajtó hangja hajnalban, amikor jönnek valakiért? – Remek elbeszélő volt, kitűnően szavalt Villon-verseket; egy ízben egyik előadói estemre mint meglepetésvendéget magammal vittem, nagy sikere volt. Pár éve ment el. – Ne oltsátok el utánunk a villanyt, úgyis elég nagy a sötétség – tréfálkozott. Arcának mély barázdái máig előttem vannak.

A kibeszéletlenül megöregedett emberek sorsánál nincs szívszorítóbb. Nehéz beletörődni, hogy rájuk már nem kíváncsi a környezet, őket már nem hallgatja meg senki, bánatukat magukkal kell vinni az előttük álló hosszú útra.

Milyen igazságtalan, hogy a sors agg veszteseivel nincs beszélőviszonyban a kevély világ, átlép rajtuk, s még csak vissza sem pillant rájuk, amint ott állnak botjukra támaszkodva a barázdák mellett.