Válasz Karsai László cikkére

Felmerül a kérdés, hogy lehet-e a jegyzőkönyveket minden tekintetben bizonyító erejűnek tekinteni.

Üröm, 1928. december 11. Csendőrök állják el a nyomor ellen tüntető, sztrájkoló bányászok Budapestre tartó menetének útját. MTI Fotó: Reprodukció Fotó: Reprodukció Forrás: MTI

A Magyar Nemzetben 2020. szeptember 3-án megjelent – az 1941. évi kitoloncolásról szóló – véleménycikkemre reagált Karsai László a Magyar Nemzet online kiadásában 2020. szeptember 7-én, melyre a viszontválasz lehetőségével élek, és szintén az online változatban.

Karsai azt állítja, hogy az 1941. évi kitoloncolás cáfolatát tényekkel támasztotta alá, mivel álláspontja szerint a véleményét bizonyító levéltári források léteznek. Ezeket a forrásokat azonban konkrétan nem nevezte meg. Ezt követően a Magyar Királyi Csendőrség létének a célját sajátos értelmezésben rögzíti azt a látszatot keltve, mintha valóban azzal a céllal hozták volna létre, amit ő állított. Ezzel szemben a testületet létrehozó törvényben és a szolgálati szabályzataiban a kortársak egyértelműen megfogalmazták a szervezet célját, amelyben politikai rezsimek védelme nem szerepel.

Az 1881/III.tc. 1. §-a szól a Magyar Királyi Csendőrség céljáról „A közbiztonsági szolgálat ellátására katonailag szervezett magyar kir. csendőrség állíttatik fel.” A testület első szolgálati szabályzata „Utasítás a Magyar Királyi Csendőrség számára” címmel jelent meg. Melynek első része „A csendőrség rendeltetése, állása és szolgálati hatásköre.” című fejezet. E fejezet 1. §-a így kezdődik: „A csendőrség a közbiztonsági szolgálat teljesítésére rendelt katonailag szervezett őrtestület. (1881. évi III. törvényczikk.)

Feladata működési területén a személy- és vagyonbiztonságot megóvni, a békét és közrendet fenntartani, a büntető-törvények, a rendeletek és szabályrendeletek megszegését, a véletlenségből, vagy bármily természeti mulasztásból eredhető veszélyeket és károkat lehetőleg megakadályozni, a megzavart rendet és békét helyreállítani, az ezen ellen vétőket kitudni, s megfenyítés végett az illetékes bíróságnak vagy hatóságnak feljelenteni, illetve átadni.”

(Utasítás a Magyar Királyi Csendőrség számára. Budapest, 1881, Pesti Könyvnyomda. 191 p. [az utasítás megjelent még: Magyarországi Rendeletek Tára, XV.évf. (1881) 4.sz. 1167-1344.p.])

A testület utolsó szolgálati szabályzata „Szervezeti és szolgálati utasítás a Magyar Királyi Csendőrség számára.” címmel jelent meg, melynek első része a „Szervezeti határozványok”. Ezen rész 1 §-a pedig „Rendeltetés, jelleg, alárendeltség és területi illetékesség.” címet viseli. A paragrafus első része így kezdődik: A m. kir. csendőrség a közbiztonsági szolgálat teljesítésére rendelt katonailag szervezett őrtestület.

Feladata: működési területén a személy- és vagyonbiztonság megóvása, a közbéke és közrend fenntartása, a büntetőtörvények, rendeletek és szabályrendeletek megszegésének, a vétlenségből vagy bármely természetű mulasztásból eredhető szerencsétlenségeknek, veszélyeknek és károknak lehető megakadályozása, a büntetőtörvények, rendeletek és szabályrendeletek ellen vétők kinyomozása és az illetékes hatóságoknak való átadása, illetőleg feljelentése. Helyi rendészeti ügyekben a csendőrség csakis felügyelő és a községi közegeket támogató segédkezésre hivatott.”

(Szervezeti és szolgálati utasítás a Magyar Királyi Csendőrség számára. Budapest, 1941, Stádium Sajtóvállalat. 411 p.)

A „csendőrpertu” kifejezés és József Attila 1937. évi versrészletének az idézetét nem tekintem történelmi értékű bizonyítéknak arra vonatkozóan, hogy az 1941. évi kitoloncolást valami másnak kellene tekinteni, mint ami a korabeli magyar hivatalos iratokban szerepel. Ugyancsak nem tartom a kortárs Kemény Gábor – „aki a nyilaskeresztes kormány külügyminisztere volt” (idézet Karsai cikkéből) – véleményét a Magyar Királyi Csendőrség működésének a lényegére vonatkozóan mérvadó jellegűnek.

A Karsai által felhozott – nemzetközi zsidó szervezet, a Joint által támogatott és a Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság által jegyzőkönyvezett – visszaemlékezésekből idézett részekből nem derül ki, hogy azokból mik vonatkoznak az 1941. évre és melyek a későbbiekre. Egyébként is furcsa, hogy az állami levéltári források helyett egy civil szervezet által gyűjtött visszaemlékezésekre kíván csupán Karsai hivatkozni a Magyar Királyi Csendőrség megítélését illetően. Nekem olyan impresszióm támadt, hogy a rendőrségre nézve ugyancsak elmarasztalóak ezek a visszaemlékezések. Márpedig a negatívumoknak csupán a Magyar Királyi Csendőrségre vonatkoztatása annak ellenére, hogy az iratokban a rendőrség elmarasztalása is szerepel, számomra csúsztatás. Egyben felmerül annak a kérdése is, hogy lehet-e azon jegyzőkönyveket minden tekintetben bizonyító erejűnek tekinteni, amelyekben például határcsendőrökről tesznek említést, hiszen az érintett időszakban ilyen szervezet nem is létezett.

Számomra azonban a fő gondot nem is a nyilvánvaló tévedések és pontatlanságok képezik. Úgy gondolom ugyanis, hogy a véleménynyilvánítás szabadsága és a jó ízlés határa nem mindig esik egybe, mint ahogyan Karsai cikke esetében sem. Ezért Karsai cikke ezen részének a véleménynyilvánításomra adott válaszára írott viszontválaszomat ezzel befejezettnek is tekintem. Teszem ezt azért, mert nem tartom illendőnek, hogy a meghurcolt emberek életét, fájdalmait használja fel a szerző a saját felfogása igazolására ahelyett, hogy levéltári forrásokat mutatna be. A továbbiakban el szeretnék zárkózni a vélt vagy valós igazát a meghurcolt emberek fájdalmával igazolni kívánó írásművek véleményezésétől.

A szerző nyugalmazott főiskolai tanár, hadtörténész

Szerkesztőségünk Parádi József válaszcikkének a közlésével a vitát lezárta.