Rendhagyó ünnepi elmélkedés

Új vezére van az Iszlám Állam (ISIS) terrorszervezetként ismert szélsőséges muszlim hadseregnek.

Forrás: Reuters

Az erőszakkal és fröcsögő szólamokkal a komolyabb mondanivaló hiányát, illetve a kritikus helyzetekben előtüremkedő politikusi frusztrációt próbálják leplezni, és kísérő jelenségként ilyenkor jön mintegy pótlékként a fenyegető, agresszív fellépés. Meglepő látvány lenne, ha összevetnénk történelmünk XX. századi kihívásait – koncentrálva 1956 októberére –, mert kétségtelen, hogy a legutolsó bejegyzésként az Iszlám Állam is ott szerepelne. A tanulság, hogy minél gyávábbak a vezetők, annál inkább teszik gyakorlattá az alattvalók elnyomását. A fenyegetettség jöjjön bármely irányból, jelzés arra, hogy a bajokat érdemesebb megelőzni, ha ugyanis ránk zúdul, elpusztítani szinte lehetetlen, ahogy nemcsak az ISIS, hanem ’56 baloldali örököseinél is tapasztaljuk mindezt. A láthatóan újjáéledt baloldali liberalizmus nem fegyverrel, hanem szellemi terrorral támad. Előretolt hangoskodóik és a törvényeket figyelmen kívül hagyó, törni-zúzni kész csapataik civilizált világunkat teszik lassan élhetetlenné, ha érdekeik ezt kívánják.

Az Iszlám Állam legalább felvállalja identitását, és bár elfogadhatatlan, de egyértelműen jelzi céljait. Ezzel szemben a sunyi, hazáját folyamatosan rossz színben feltüntető, a megafon hangerejével üvöltözők minden bátorsága a háttérerők védelméből fakad. Könnyen lehet, hogy hazaárulásuk jutalma a hatalomra kerülés lesz egy kormányváltás esetén, például Magyarországon 2022-ben. Bár az sem zárható ki, hogy árulásuk jutalmaként külső támogatóik megfeledkeznek róluk, mint egy felvállalni nem kívánt bizonyítékról. Ők nem hivatkozhatnak majd nagynevű felmenőkre, ahogy az új ISIS-vezér tette Mohamed rokonságára utalva. Mégis szomorú látni, milyen kicsiny a különbség egy terrorhadsereg vezérének személyiségrajza és a bármire – még rombolásra is – kész mai politikai aktivisták között.

Fájdalmas tapasztalat, hogy ünnepeinket a politikai marakodók önös céljaikra használják immáron hosszú évek óta. Ilyenkor eltűnik a méltóság és vele együtt a hősök emléke, miközben a cél, melyért sokan valaha az életüket adták, egyre halványodó ideává válik. Minden más nemzethez hasonlóan hazánkat is csak a belső egység tudná megvédeni a XXI. század egyre kuszább és mélyülő válságaitól. Belátjuk vagy sem, de tény, hogy a szélsőségek determinálják a politikai elit jelentős részét, képlékennyé téve életterünket.

Rábeszéléssel és pláne kinyilatkoztatásokkal láthatóan egyre távolabb jutunk az optimális megoldástól. A szavak ereje már nem elég, cselekedni kell, hogy védve legyünk a terrortól, jöjjön az az Iszlám Állam katonáitól vagy a szalonképesnek tűnő politikai narratívából. Mert 1956 szelleme mindentől függetlenül képes lehet a jó irányt példázni. Hiszen a barikádon harcolók hazájukat védték, nem pedig ideológiákat szolgáltak. Harcoltak egy, a hatalmat félreértő politika és politikusok ellen. Mert nem illúzió a tétel, hogy a politikus fölött ott az „istenadta nép”, hogy a költőt idézzük.

Ahogy 64 évvel ezelőtt, ma is igaz lehetne, hogy mi, az utcák népe közös akaratban próbáljuk megérteni a jövő kihívásait. Közöttünk nincs determinált kulturális különbség. Mi még hordozzuk az egységes nemzet szimbólumait. Ezek között pedig nem található az egyéni politikusi érdek kiszolgálása vagy a hazaárulás, mindaz az ármány, mely igyekszik éket verni ember és ember közé. Fontos lenne tudatosítanunk mindannyiunkban, hogy legalább az ünnepeink idején bízzunk saját ítélőképességünkben, és tegyük félre a puskaport.

A szerző titkosszolgálati szakértő