Széki lassú

Álmomban Széken jártam. Nincs ebben semmi különös, három éve nem voltam, és hiányzik, mint a fene.

Jobbágytelke, 2003. július 6. Jobbágytelke, 2003. július 6. A Székelyföld határán lévő, Marosvásárhelytől 35 kilométerre található, 600 lelket számláló Jobbágytelke (Simbrias) települést kizárólag magyar nemzetiségűek lakják. Megélhetésüket a mezőgazdaságból és az állattenyésztésből származó jövedelem adja, de kereset-kiegészítésképpen Erdély-szerte egyedülállóan az egész közösség szalmakalaphoz készít szalmafonatot. Erről a tevékenységről 1831 óta vannak írásos emlékek. A képen: jobbágytelki ház. MTI Fotó: Kovács Tamás Fotó: MTI/Kovács Tamás

Pista barátom, aki az alapjáraton is frenetikus széki humort képes pillanatok alatt elképesztő magasságokba repíteni, a tavaszi hadjárat során még némi szkepszissel megtoldva viccelődött a helyzeten, mostanra viszont gyanúm szerint átállhatott a fekete humorra. Elképzelem azt is, ahogy az enyhítések után a „szikiek” majd maszkban ugranak át a szomszédba és járnak a templomba, ahol ez a kényszerű kiegészítő idomul a viselethez, és beépül a nyelvbe. Mert nem lehet másként egy olyan helyen, ahol a burgonya természetesen nem krumpli, de még pityóka sem, hanem egyenesen magyaró. Amit természetesen a helyesírás-ellenőrző nem ismer fel, de attól még így van, évszázadok óta.

Aztán még persze az is közrejátszhat abban, hogy napok óta Székre és a székiekre gondolok, hogy esténként Széki Soós János Vándorforrás (Magyar Napló, 2019) című kötetét olvasgatom és Korniss Péter fotográfiáit nézegetem. Utóbbiakat ki tudja hányadszor már, hiszen segítenek visszarepíteni a hetvenes évekbe, amikor még mindenki viseletben rótta a sáros utcákat, és minden szegben volt legalább egy táncház. Azaz egy csűr vagy egy szoba, ahol a szigorú szabályok betartásával lezajlott előkészületek után a fiatalság kieresztette a gőzt, mit sem tudván arról, hogy éppen létrehozzák a világörökség egy csodás részét. Ahogy Kányádi Sándor írta: „Egy pár lány, két pár lány / fekete-piros fekete / táncot jár.” Széki Soós János ebből a hagyományból merít. Na ja, könnyű neki, beleszületett. A novelláskötet címe pedig azért Vándorforrás, mert a szerző édesanyja arra intette fiát, ha friss vízért küldte, hogy alázattal merítsen a forrásból, majd így folytatta: „A kút közelében lassítsd lépteiden, lopakodva közelítsd meg, nehogy felzavard!”

Merthogy Szék kútjait emberemlékezet óta talajvíz vagy, ahogy a helyiek mondják, vándorforrás táplálja. Soós János azt írja, hogy hiába közelítettek felé lábujjhegyen, imádkoztak előtte levett kalappal, egyszer csak elunták a szikföldet, és arcuk tükörképével a hátukon elszöktek tőlük. Mondatai úgy simogatnak vagy éppen karcolnak, mintha Marquez és Nyirő vezették volna a kezét, mégpedig egyszerre. A mágikus mezőségi realizmus elszabadult, énekelni szabad. Széki Soós János úgy ír, hogy aki ismeri Széket, még az illatokat is érzi, aki meg nem, az indulna.