A függetlenség napjai

Csökkent az ország nemzetközi pénzpiacoknak való kitettsége, visszafizettük az IMF-től felvett hiteleinket 2010 óta.

Forrás: Pixabay

1848-ban írta e sorokat Arany János, a magyar nyelv máig utolérhetetlen mestere, aki a szabadságharc bukása után maga is mély lelki válságba és depresszióba sodródott. De Arany, ahogy a nemzet is, lassan magához tért. És ez az az örökség, amely nemcsak a vers címében, hanem a magyarok szellemiségében is generációról generációra továbböröklődik. Ezért más ma is a mi „szuverenitásélményünk”, mint az állítólag „szerencsésebb történelmi fejlődésű” országoknak a Lajtán túl.

Tudjuk, hogy a kudarcok után sikerek következnek. Most éppen egy ilyen sikeres korban élünk, egy száz éve nem látott sikeres évtized van a hátunk mögött. És ez azért van, mert Arany János mondatai ott visszhangoznak a jelen magyar politikai stratégiájában is. Kezdődött ez azzal, hogy 2010 és 2013 között számos fronton kellett megküzdeni azért, hogy önálló gazdaságpolitikát folytathasson az ország, amely a gazdaság növekedési pályára állításának támpontja volt. Ezzel az akkor „szakmaiatlannak” bélyegzett unortodox válságkezeléssel alapozta meg Magyarország az évtized megnyerését.

Csökkent az ország nemzetközi pénzpiacoknak való kitettsége, visszafizettük az IMF-től, a Világbanktól és az Európai Bizottságtól felvett hiteleinket, a korábban liberalizált és privatizált stratégiai ágazatokban (bankszektor, energetika, közművek) újra prioritássá vált a magyar gazdasági érdek védelme, az alkotmányos szuverenitás védelme előtérbe került a liberalizált baloldal „uniós értékeivel” szemben – hogy csak néhány, kiemelt fontosságú elemet említsünk. Olyan lépések voltak ezek, amely középpontjában az önrendelkezés, önbírás visszaszerzése állt, és amelyek a rendszerváltoztatás utáni szocialista-liberális kormányok számos hibáját voltak hivatottak jóvá tenni.

Itt fontos egy pillanatra megállni és megemlékezni arról – ennyi év távlatából bármennyire is annak tűnik, mégsem mindig egyértelmű –, hogy a mintaformálás (vagy egyenesen a mintateremtés) nem általánosan elfogadott, politikai oldalakon átívelő habitus Magyarországon. Nem feledhető, hogy a hazai bal- és liberális oldal stratégiai princípiuma már hosszú ideje a külföldi minták átvétele, szervilizmussal határos másolása. Ha küzdöttek is valamiért, hát azért, hogy – Fábry Sándor oly jól ismert frázisával élve – „annak a posszibilis nyugati befektetőnek” mégis csak adjuk el az ivóvizet. A vicc ebben az egészben természetesen az, hogy mindez nem volt vicc.

Ez sok esetben, például a 2010-et megelőző években maga volt a rögvalóság. A baloldali kormányoknak ugyanis még a legnagyobb világgazdasági válság közepette is fontosabb volt, hogy a küszöb alatt csússzanak be a nyugat-európai szalonokba, és ott hajlongjanak, ahol viselkedésük következményeként minimum semmibe sem nézik őket. Hogy eloszlassunk egy közkeletű félreértést: az Európai Unióhoz nem azért csatlakoztunk, mert az unió úgy önmagában, erkölcsileg olyan szép és jó. Az unióhoz azért csatlakoztunk, hogy a tagság a magyar érdeket szolgálja. Óriási a különbség a két megközelítés között: az egyik önmagával indokolja az uniós tagságot, a másik a magyar szemponttal.

Természetesen a baloldal azóta sem tanulta meg a leckét. Miért is tanulta volna meg, ha egyszer a fene nagy helyzet az, hogy egész egyszerűen teljesen más motívumok és célok jellemzik politikai eszköztárukat, mint a jobboldalét? Az egyetlen különbség a közelmúlthoz képest talán az, hogy ma már a bal-jobb dichotómia átformálódott, a megosztottság átalakult, és egyre dominánsabbá vált globalista/lokalista, föderalista/szuverenista törésvonal. Persze a megosztottság megmaradt, így amíg az egyik oldal a szuverenitásért (a függetlenségért) folyó küzdelmet tekinti elsődlegesnek és ebből vezeti le politikai döntéseit, tekintettel arra, hogy a politika (egyik) morális értelmét ebben látja, addig a másik oldal folytatja a küszöb alatti becsúszás eddig is tökéletesen eredménytelen, de legalább flexibilis gerincet igénylő politikáját. És ne legyenek vágyálmaink, a globalizmus képviselőinek következő generációja is beleesne ugyanazokba a hibákba, amelyeket elődeik elkövettek. Vessük tekintetünket egy pillanatra a legfiatalabb képvise­lőikre, akiknek közéleti tevékenysége szintén semmi másban nem merül ki, mint hogy a szellemi világítótoronynak képzelt Brüsszelbe járkálnak feltartott mutatóujjal árulkodni – már ha nem éppen román pártok mellett kampányolnak Erdélyben.

Gondoljunk csak bele, mennyire más fénytörésbe kerülnének a manapság már talán túlcsordulónak tűnő szabadságharcaink, ha azok rendelkeznének újra a magyar szuverenitás felett, akik éppenséggel el akarják azt porlasztani? Mi történne, ha a globalisták, internacionalisták kormányra kerülnének? Pontosan ugyanaz, mint amit 2010 előtt már oly sokszor, több történelmi korban már megtapasztaltunk. Hiszen, ne legyenek kétségeink, a „nemzetközi kormányzás” képviselői, a multikulti nagy rajongói, a technokrata bürokraták és a liberális elitek hazai leágazásai „jogállamiság” címszó alatt szívesen leadnának a valóban ólomnehéz felelősséggel járó függetlenségből, csak hogy megfeleljenek az éppen aktuális nemzetközi standardoknak. Pedig a függetlenség az egyik legfontosabb képességünk. Nem hagyhatjuk, hogy ettől megfosszanak minket. Még egyszer: a zászlót, a zászlót ne hagyjátok!

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója