Karácsonyi mérleg, 2020

Örülök, hogy harminc év Amerika, egy év Heidelberg és két év Brüsszel után most ismét idehaza tartózkodhatom a Balaton partján, ami önmagában is kiegyensúlyozott és rendezett életstílust kínál.

Székesfehérvár, 2020. december 19. Feldíszített karácsonyfa a székesfehérvári Városház téren 2020. december 19-én. MTI/Vasvári Tamás Fotó: Vasvári Tamás

De végül is ez a hónap most nem a politikáról vagy a gazdaságról, hanem karácsony ünnepéről szól, ahogy Márai Sándor csodálatosan leírta. Fenyőillat, kandírozott narancshéj, szegfűszeges forralt bor, sült gesztenye, mézeskalács, szaloncukor és harangszó. Nekünk, európai keresztényeknek legnagyobb és legemelkedettebb ünnepünk ez. Mintha mindig harangoznának, valahol messze, a köd és a zimankó fátylai mögött. És a távolban, egy domb mögött magasztos karácsonyi énekek szólnak. Így van ez Budapesten, Pécsett, Veszprémben és Balatonfüreden, de Würzburgban, Salzburgban, Heidelbergben, Varsóban, Rómában, Barcelonában és sok más ezeréves európai városban is.

Ugyanakkor nemcsak Európában készülünk erre az ünnepre, hanem szinte mindenhol a földgolyón, még Floridában is, ahol igen ritka a fehér karácsony. Gyermekkorunkban e hónap első napján árkus papírra, piros és zöld ceruzával karácsonyfát rajzoltunk. Minden reggel, dobogó szívvel megjelöltük, mintegy letöröltük e jelképes fa egyik ágát. Így közeledtünk az ünnep felé. Ezzel a módszerrel persze sikerült a várakozás izgalmát csaknem elviselhetetlenné fokozni.

Mit is akartam gyermekkoromban karácsonyra? Villanyvasutat, asztali focit, bőrkesztyűt, márkás farmert. Ezen kívül Adidas vagy cseh tornacipőt, továbbá Amerikát, Ausztráliát és a Marsot. Mindezt persze selyempapírban, angyalhajjal tetézve. Manapság már minden bizonnyal okostelefont, iPadet, laptopot, autót, ingatlant. Egyáltalán, gyermekkoromban a világegyetemet akartam, a kiszámítható, nyugodt életet, amely egyszerre volt biciklizés vagy szánkózás a Marczibányi téren, kirándulás a Tátrába, apám zongorázása a társalgóban és persze Jenő nagypapa orgonálása a Karolina úti kápolnában, a karácsonyi misén. Ezen kívül ilyenkor nagyon vártuk a mama és a nagymamák mákos és diós bejglijét, egy pohárka zamatos tojáslikőrt, vidám koccintást barátaimmal, valamint totális diadalt összes ellenségem felett, ami persze egy képzeletbeli békepipa elszívásával ért volna véget.

Most, hogy az ünnep ismét közeledik, meglepetéssel észlelem, mintha még mindig várnánk valamire. Talán a megújulásra, amit persze nem adnak olyan könnyen. Így megesik, hogy a megújulás hiányában felülkerekedik a fogyasztói énünk és inkább a bevásárlóközpontokban nézelődünk. Az okostelefon ugyan hasznos és népszerű, de gyanakvóan tekintek rá. Fényképezőgép, magnó, bőrkesztyű és márkás cipő már nem hoz lázba. Semmiféle kütyü, új ruházat és naponta ránk tukmált új technológia nem nélkülözhetetlen, s ha jól meggondolom, lassan le kell mondanunk Amerikáról, Ausztráliáról és a Marsról is.

Szüleink és nagyszüleink emléke és a régi karácsonyok mosolygós varázsa lengnek körül. A felnőttkor ezen előrehaladott szakaszában azt hiszem, leginkább nyugalomra és kiszámíthatóságra törekszünk. Mindezt társainkban, a többi emberben keressük. A lehető legrosszabb helyen. Hiszen legtöbb embertársunk sem nem nyugalmas, sem nem kiszámítható. Így szép lassan beköszönt egyfajta csendes elfogadás, főleg a mostani vírushelyzet idején, amire mindannyiunknak készülni kellett, de nem kell megijedni tőle. Ez tehát valóban a „csönd éve volt”, a megboldogult Balázs Fecót idézve.

Sok nagybetűs karácsony múlt el, többnyire csillogók, melegek és illatosak, és mellette még megannyi ünnep. Most itt állok a férfikor előrehaladott szakaszában, idővel tán alkonyán, derekas eredményekkel és olykor beteljesületlen ígéretekkel, amelyeket az angyal sem tudna már beváltani. A régi megkérdőjelezhetetlen szeretet és lojalitás a nagy progresszió korszakában kikopott az emberiség szótárából az elmúlt évtizedekben. Az egymás iránti lojalitás az emberek között ma már többnyire átmeneti és materiális jellegű. A mennyiség idővel túlhaladta a minőséget és ebben a nyugati pénztőke monopolkapitalizmus és harácsolás, valamint a vele járó felhígult társadalmi morál bizony nagyban okolható. Amerika és Nyugat-Európa, utóbbi tele olyan országokkal, amelyeket az 1970-es években annyira csodáltunk, ma árnyékuk önmaguknak és ezek a színes, szabadnak kikiáltott, de morálisan kompromittált társadalmak sebesen száguldanak a széthullás felé.

Kelet- és Közép-Európa, a Távol-Kelet, valamint Dél-Amerika egyes országai még lélektanilag erősek és egyben vannak. Magyar népünk fennmaradásának zálogát az elszakított országrészekben és szórványban a nyelv, idehaza pedig a nemzeti kormányzás képezik. Ezek azok az igazodási pontok, amelyeket nem szabad elengedni. Donald Trump elnök kezét most elengedte az amerikai nép erőszakosabb része az óceán túloldalán. Lehet, hogy az is benne volt ebben a tévútra térésben, hogy nem a kis Jézust, hanem a Mikulást várták az amerikaiak? Meg is lesz ennek a böjtje, ami Amerika jövőjét illeti.

Mire kell odafigyelnünk? Szolidaritás, következetesség, patrióta elkötelezettség, önzetlenség. Ezek az értékek kissé hiányoznak mai repertoárunkból, amelyeket nemcsak lehetséges, de észszerű is lenne visszaépíteni társadalmi étoszunkba. Több egymásra figyelés mindenképp indokolt lenne. Nem feltétlenül a másik oldal iránt, hanem saját oldalunkon. A belső szövetségesi rendszer (hierarchia) kiszélesítése, elmélyítése és ápolása. A fent említett feltételek alkalmazásával jobb esélyünk van fenntartani a nemzeti együttműködés rendszerét.

Mindezt megismerve és tudomásul véve, mi itt Európában nem a Mikulást, hanem Jézus születésének napját várjuk karácsonykor, miközben idén többnyire online rendeljük az ajándékokat. Ugyanakkor várjuk annak a bizonyos fénycsóvának a felvillanását az alagút végén. Egy jobb minőségű és korlátozásmentes újévet, nyugalmat, szeretetet és kiszámíthatóságot szeretnénk. Igen, reménykedve várom/várjuk mindezt az év utolsó napjaiban.

Jó készülődést és várakozást, áldott, szeretetteljes karácsonyt kívánok mindenkinek!