Sej-haj, Fonóba!

A Fonó az egyik legremekebb bázis, amit a szórakoztatásban és a hagyományőrzésben valaha létrehoztak.

Kapolcs, 2014. július 25. Dresch Mihály fúvós (j) és ifj. Csoóri Sándor brácsás a Dresch Mihály és barátai címû koncerten a Fonó Budai Zeneház udvarában adott koncertjükön a 24. Mûvészetek Völgye fesztiválon, Kapolcson 2014. július 25-én. MTI Fotó: Szigetváry Zsolt Fotó: Szigetváry Zsolt

Walt Disney mondta egyszer egy ihletett pillanatában, az emlékei között kotorászva: „Soha ne felejtsük el, minden egy egérrel kezdődött.” Fontos figyelmeztetés. Mi se felejtsük el hát soha, hogy minden egy eldugott, bizonyos időszakokban szinte elzárt mezőségi településen, Széken kezdődött. A második otthonomban, ahol minden alkalommal így fogadnak: „Na, jöttetek haza?”

Így valahogy, otthonról hazafelé, Magyarból Erdélybe s vissza, folyamatosan áramlott a hagyomány és a zene. A táncházzal kezdődött, amiből aztán mozgalom lett, majd a világörökség része, csodájára járnak Amerikától Japánig. A táncház „eredetileg” úgy nézett ki, hogy a legények egy szigorú szabályok szerint működő rituáléval összedobták a pénzt, zenészeket fogadtak, kijelölték és kibérelték a helyszínt, és mindezt – persze valljuk be – nagyrészt azért tették, hogy együtt mulathassanak a lányokkal.

Az egészből üvöltött az erotika és az életerő, akárcsak a széki táncrendből. Így ment ez a legnehezebb időkben is. Például a második világháború után, amikor a rövid életű magyar világot ismét felváltotta a román világ, az idegen szelek kisöpörték a fiatalokat Székről, a lányok Kolozsvárra álltak szolgálni, úgy lettek aztán cselédlányokból családanyák.

Széki Soós János gyönyörűen leírja Vándorforrás című kötetében, mi is történt ott a szabadnapokon. „A városban sem keveredtek másokkal, egymás társaságát igényelték. Kimenős napokon a lányok már kora délutánra összegyűltek a Szamos-parti Posta-kertben. Egy kis séta és egymás szolgálóhelye iránt való érdeklődés után párba rendeződtek, s táncolni kezdték a csárdást, majd a magyart. Zenészük nem volt, nem is engedték volna a mogorva milicisták, magyarul énekelni sem volt szabad nekik.

Összeszorított szájjal zümmögték a széki táncdallamokat. Feszesre húzták derekukat, arcuk rezzenéstelen maradt, csak forogtak körbe-körbe, olykor mintha a lábuk is elemelkedett volna a földtől. Balladát táncoltak, saját balladájukat. A fiúk sem simogatták sokáig otthon a lányoktól kapott hímzett zsebkendőt, utánuk eredtek.” Na, ez azért döbbenetes lehetett, fekete-piros viseletben.

Az első budapesti táncház 1972. május 6-án volt a Liszt Ferenc téren, legfőképpen a Bihari Együttesnek és a Sebő Ferenc–Halmos Béla kettősnek köszönhetően. Természetesen sokan bábáskodtak még a születésnél, aztán az utak szerteágaztak, és virágozni kezdett rajtuk ezer virág, kultikussá váló figurákkal és sztárokkal, ha szabad ezt mondani. A modern táncház persze már egy másik világ, de a gyökerek erősek. Halmos Béla pontosan megfogalmazta ezt is. „A táncház nem produkció, hanem olyan szórakozási forma, amelyben a népzene és a néptánc – zenei és mozgásnyelvi anyanyelvként – eredeti formájában és eredeti funkciójában jelenik meg.” És ezt is: „A táncházmozgalom a kezdettől fogva azonos értékű, szuverén minőségként kezeli a magyar néphagyományok mellett a hazai nemzetiségek, illetve a más népek folklórját is.”

Mindez onnan jutott eszembe, hogy huszonöt éves lett a Fonó. Mármint a Budai Zeneház. A Fonó persze nem csupán táncház, hanem az egyik legremekebb terep és bázis, amit a szórakoztatásban és a hagyományőrzésben valaha létrehoztak.

Világszínvonalú. Egykoron egy lepusztult gyártelep szomszédságában, a néhai VSZM garázsa, szociális épülete és egyben öltözője volt, azóta a párhuzamos kultúrák és emberek találkozóhelye. Sikertörténet. Elsősorban nem anyagi értelemben, de ez a kultúrával és a művészetekkel kapcsolatos tevékenységre sajnos többnyire igaz. Ma is a fülembe csengenek a népzenébe menthetetlenül beleszerelmesedett Lukács József alapító-mecénás szavai. Valami olyasmit mondott, hogy ha valaki húszmillióért vásárol egy autót, azon senki sem csodálkozik, de ha ugyanennyit belepakol a kultúrába, hülyének nézik.

Azóta a Fonó már a modern hagyományőrzés fellegvára, ahol a táncház, az adatközlőkkel való kapcsolattartás és a koncertek mellett világhírű lemezkiadás folyik, és valahogy minden mindennel összekapaszkodik, akár a széki férfiak a táncban, a népzenétől a világzenén át az etnodzsesszig. A negyedszázados évfordulóra – csakúgy, mint a huszadik születésnapra – egy kisfilmet is készített a Fonó, a címét (Érted vagyon az) egy népdalból kölcsönözték. Érdemes megnézni. Mert az emblematikus helyszíneket talán mindannyian ismerjük és a zene nyelvét talán mindannyian értjük.