Mélyállam Amerikában és másutt is

A liberális ideológiai egységesülés nemzeti és globális szinten is kezelhetetlenné vált.

New York, 2015. szeptember 28. Matteo Renzi olasz miniszterelnök, Bill Clinton volt amerikai elnök és Soros György magyar származású amerikai üzletember, a New York-i Soros Fund Management befektetési társaság elnöke (b-j) a Clinton Globális Kezdeményezés (Clinton Global Initiative, CGI) évenkénti tanácskozásán New Yorkban 2015. szeptember 27-én. A szervezetet 2005-ben Bill Clinton hozta létre, hogy a kormányok, a magánvállalatok, a nem kormányzati szervezetek és kiemelkedõ közéleti személyiségek együttmûködésével sikerüljön megoldani a világ legégetõbb gondjait. (MTI/EPA/Ray Stubblebine) Fotó: Ray Stubblebine

A modern pénzügyi rendszer elfoglalta a reálgazdaságot, a menedzserkapitalizmus, együttműködve az egyetemi szférával, egyszerre gründolva a reáltudományokat és a kultúrtudományokat számtalan olyan másodlagos, harmadlagos hálózatot hozott létre, amelyek személyes kapcsolatrendszereken keresztül belakják, elfoglalják és használják az állam szervezeteit, struktúráit. Az elmúlt hatvan évben megfigyelhettük, ahogy ezek a hálózatok egyre nagyobb befolyást szereznek a társadalom, a gazdaság és a kultúra gyakorlatilag minden területén, és bizonyos helyeken már kizárólagos hatalmi pozíciókhoz is jutnak.

Donald Trump elnöksége során nyilvánította ki először a mélyállam és a mélygazdaság által elfoglalt amerikai államszervezet, hogy többé nem a választott elnökhöz, hanem a mélyállam által aktuálisan képviselt ideológiához hű, illetve nem az amerikai állam és nemzet, vagyis Amerika a legfontosabb neki, hanem számtalan, nyíltan is megfogalmazott részérdek. Az etnikailag nem homogén, hagyományokkal nem igazán rendelkező amerikai államot könnyebb volt elfoglalni, mint az évezredes államiságú európai országok államszervezeteit. Ezért van az, hogy még Nyugat-Európában is vívja utóvédharcát a nemzetállam, és az európai gyökerű multicégek is mutatnak még némi, habár látványosan csökkenő lojalitást egykori anyaországaik iránt.

Hazai tapasztalatainkon keresztül is megérthető, milyen folyamatok zajlanak le akkor, amikor az államszervezetet elfoglalják nagyon kiterjedt érdekcsoportok. Az oligarchátusokban az oligarchák csak egymással versenyeznek, minden más érdekcsoport alacsonyabb rendű. Viszont az oligarchák helyzete sem teljesen stabil, lecserélhetők. A mélyállami struktúra azonban kihasználja a jogállam stabilitását és hihetetlen hatékonysággal használja fel a saját „szerzett jogainak” megvédésére.

Magyarországon a mélyállam, az állam és persze a gazdaság és a kultúra a rendszerváltásig gyakorlatilag nem különült el egymástól. A kommunista diktatúra jól ismerte magát, gondosan ügyelt rá, hogy világos legyen, hol vannak a hatalmi központok.

A nyolcvanas években aztán, amikorra a központi hatalom meggyengült, a hosszú nyugalmi periódusban pedig teljesen formalizálódtak a hatalmi viszonyok, az addig a diktatúra részeként működő érdekcsoportok, klánok, informális szerveződések elkezdték önállósítani magukat és személyes tulajdonokká konvertálni az állami vagyont, a hatalmi jogosultságokat, sőt bizonyos esetekben akár a diktatúra komplett szervezeti egységeit is.

A rendszerváltás tragédiája az volt, hogy a megválasztott népképviselet (amelyben jelentős részben persze a diktatúra hálózatainak tagjai ültek) és a kormány egy olyan államszervezetet vett át, amely csak tettette, hogy lojális az új demokratikus hatalomhoz. 1990 és 2010 között olyan országban éltünk, ahol a korábbi hálózatok uralták szinte az összes társadalmi alrendszert. A diktatúrában létrejött kapcsolatok természetes emberi viszonyokká váltak, számtalan helyen nyíltan vállalták is ezt, ahhoz szoktatva az embereket, hogy ez a természetes.

A mélyállam és az ahhoz kapcsolódó gazdasági hatalom rejtett tulajdonosi struktúrái azonban öncélúak. Miután gyakorlatilag élősködők, alapvetően a saját fennmaradásuk és növekedésük a legfontosabb nekik. Nem az állam, a nemzet sikeressége a céljuk, ahogy az állampolgárok jóléte sem, csak az, hogy a számukra fontos jogrendszert és hatalmi formákat fenntartsák. Hangsúlyozom, ez nem egy összeesküvés, hanem összeesküvések összessége, ha már ragaszkodunk ennek a szónak a használatához. Vannak gazdasági érdekeik, ideológiai mániáik, amit hol eszközként használnak, hol komolyan is vesznek, de nem törődnek a hosszú távú következményekkel. A nagy méretű állam által létrehozott szervezetek mindig felkínálják a hatalomszerzés mélyállami módját. A globalizáció pedig a mélyállami struktúrák összekapcsolását is jelenti, sőt inkább azt, mint a valódi gazdaságok sikeres együttműködését. A liberális ideológia most egységesítette őket, ezért váltak nemzeti és globális szinten is kezelhetetlenné.

Az, hogy Amerikában, és ezért az egész világon is a liberalizmus jelenlegi verziója lett e mélystruktúrák ideológiai alapanyaga, tulajdonképpen véletlen. Szükségszerűen mindig felbukkannak különböző ideológiák, mint a kommunizmus és a nácizmus például, de csak a XX. század második felének technikai fejlettsége tette lehetővé, hogy egy ennyire ­dezintegráló, romboló ideológiát lehessen felhasználni emberi akaratok összefűzésére. A közösségi média és a tömegkommunikáció teljesen átvette az emberek közötti kapcsolatok és a közvetlen élettapasztalatok helyét, az emberek pedig amúgy is a látható összefüggéseket keresik, nem a mélystruktúrákat.

Az egyszerű embernek érthetetlen, hogy a korszak elképesztő technikai fejlődése ellenére miért rendszeresek a gazdasági válságok, a társadalmi problémák miért inkább sokasodnak és nem csökkennek, miért nem „nagy és stabil a jólét”. A nemzetállamok és a mélystruktúrák közötti harcot politikusok és politikák közötti küzdelemnek látja, és nem tudja leképezni a harc következményeit a saját mindennapi életébe. A nemzetállam melletti kiállás a demokratikus állam mint szuverenitáshordozó melletti kiállás inkább érzelmi kérdés, mint racionális döntés, még a politikai jobboldalon is. Pedig most sem történik más, mint ami mindig a történelemben; bizonyos embercsoportok a társadalom által megtermelt vagy birtokolt javakat akarják újraosztani a saját javukra, és ezt már nemcsak nemzeti, országos szinten akarják megtenni, hanem immáron globálisan is.

Egy stabil demokráciában nem lehet elkerülni, hogy a mélyállami struktúrák ne jelenjenek meg és ne tegyenek hatalmas befolyásra szert. Lényeges tulajdonságuk, hogy sem emberekként, sem csoportokként nem azonosíthatók be, csak másodlagos hatások jelzik a létezésüket. A demokratikus államok még nem tanulták meg kezelni ezt a problémát. Csak annyit tudhatunk biztosan, hogy a mélyállam a demokratikus állammal ellentétben csak magával és nem az emberekkel törődik.

A szerző szociológus