Nemzettudatlan nemzet?

A tévés főnökség 1980-ban nacionalistának, kártékonynak minősítette azt a műsort, melyben Illyés Gyula a nemzeti érzésről és összetartozásról beszélt.

Illyés Gyula író, költő Józsefhegyi utca 9. alatti lakásán. Fotó: Fortepan / Szalay Zoltán

Akiknek ellenszenves a nemzettudat címmel a Magyar Nemzet március 12-i számában jelent meg Bánó Attila írása. Ebben nem túl derűs képet fest a nemzettudat mai hazai állapotáról, helyzetéről. A lényeget így foglalja össze írása végén: „Nagy erők munkálkodnak a nemzetben való gondolkodás lejáratásán, az internacionalista-balliberális társadalmi modell népszerűsítésén, elfogadtatásán. Bíznunk kell abban, hogy akik ma próbálkoznak ilyesmivel, szintén kudarcra vannak ítélve.”

Nincs új a nap alatt. A Kádár-korszak ’70-es, ’80-as éveiben a nemzettudat kérdése ha nem is a Népszabadságban, de búvópatakként néha-néha elő-előtört a közélet, a társadalmi élet egyéb fórumain, itt-ott oktatási intézményekben, az írott és az elektronikus sajtóban.

A Fiatalok órája a ’80-as évek elején a Magyar Televízió ifjúsági osztályának változó témakörű és színvonalú havi magazinműsora volt. Az 1980. február 15-i adás főcíme Történelem, haza, ifjúság volt, alcíme pedig: Beszélgetések a nemzettudatról. Ennek a műsornak – amelynek ez az egy témája volt – az ötletgazdája, szerkesztő-riportere én voltam. Az adásban négyen szólaltak meg: az akkor 27 éves Magyar Zoltán olimpiai bajnok tornász, a 28 éves Kocsis Zoltán, akkor még „csak” zongoraművész, a harmincas éveinek közepén járó ifj. F. Szabó Mihály, a Karcagon élő, a Népművészet Ifjú Mestere címmel kitüntetett fazekas – valamint Illyés Gyula.

Néhány rövid idézet a három fiatalembertől!

Magyar Zoltánt emlékeztettem egy mondatára, amelyben arról beszélt, hogy mit érez a dobogó tetején: „Nem tudom másként kifejezni: hazafias érzések ébrednek bennem. Eszembe jut, milyen csodálatos dolog, hogy játsszák a Himnuszt, és ez felállni készteti a nézőtéren ülő tízezer amerikait.” E két mondat részletesebb kifejtését kértem tőle: „Nemcsak a dobogó legfelső fokán támadnak hazafias érzések, hanem a megelőző időszakban is próbálom felhasználni a hazafias érzéseket, és úgy megyek neki a lólengésnek, hogy szinte tunningolom magamban azt, hogy nem egyedül megyek előre, hanem több millióan megyünk. […] Mondhatom azt, hogy a csatába is elmentek a magyarok régen, és hazafias érzéseket ültettek magukba, hogy hurrá, a hazáért előre!”

Kocsis Zoltántól is megkérdeztem, hogy számára a nemzettudat szóösszetételnek mi a tartalma? „Sokat gondolkoztam már erről a dologról. Mondjuk, petőfiesen hazafias érzelmek nem annyira vannak bennem, mint inkább valami olyasmi, hogy itt születtem, ezt a kultúrát szívtam magamba, tehát – ha úgy tetszik – a magyar zene emlőin nőttem fel, és szerencsére ezek az emlők nem éppen a legutolsók. Úgy érzem, hogy egész életemen keresztül ezt a zenét kell szolgálnom, és ezt is szolgálom minden erőmmel. […] Én úgy lépek ki a világba, hogy magam mögött érzek egy Bartókot, egy Lisztet, egy Kodályt. Egy olyan népzenét, ami világviszonylatban is egyike a legelsőknek. Szóval én zenei szempontból nézem a dolgokat. Zenei szempontból pedig azt hiszem, nincs szégyellni valónk.

– Azt is mondtad, hogy nemzeti történelmünket nem érzed előkelőnek. Tulajdonképpen mit értesz ezen? – A történelemben játszott szerepünket. – Mi az, amit te szégyellni valónak tartasz? – Szégyellni valónak? Én tulajdonképpen nem így értettem. Én ezt a szót bismarcki értelemben értettem. Tudod, Bismarck mondta, hogy nincs nagyobb tragédia, mint kis ország fiának lenni. Én ezt állandóan érzem, amikor külföldön járok. Inkább nyugaton érzem, mint keleten. De az történelmi tény, hogy a legtöbb történelmi megmozdulásunk eléggé dicstelen volt. A háborúkban játszott szerepeink, meg az a rossz fajta betyárbecsület, ami majdnem csak a magyarokban van meg.”

Ifj. F. Szabó Mihállyal Karcagon jóízű beszélgetésekben sokszor meghánytuk-vetettük a világ és benne Magyarország dolgait. Ilyen alkalommal egyszer arról elmélkedett, hogy kisfiaiból – akkor olyan öt-hat évesek lehettek – jó magyar embereket akar nevelni. E riport készítésének elején emlékeztettem erre a kijelentésére, azzal toldva meg, hogy szerinte ki a jó magyar ember?

„Hirtelen nehéz ezt most nekem megfogalmazni. Lehet, hogy nagyon könnyelműen tettem ezt a kijelentést. De ettől függetlenül is a mai napig is tartom, hogy fiaimból jó magyar embert szeretnék nevelni. Először nagyon el kell kalandoznom. 1972-ben kint voltam Münchenben, akkor született a nagyobb, az idősebb fiam. Ott sok magyarral találkoztam. Kint korongon is dolgoztam, és egy alkalommal megkérdezték, hogy miből dolgozom. Mondtam, hogy ez magyar föld. Magyar föld? Hát bizony elérzékenyültek, és könyörögtek, meg kértek, még fizettek is volna, csak adjak, csak egy marékkal, mert itt van a kisfia, aki még nem fogott magyar földet. Ezen én később nagyon sokat gondolkodtam. Gyűjtöm az őseimnek az örökségét, a tárgyi néprajzot. Kis házi gyűjteményemben több XVIII. és XIX. századi bútor található. De a szakmám kicsit összefügg a nemzeti értékekkel. Hogy visszatérjek a tárgyra: ha a gyerekeim olyan lócákon ülnek, amelyeken több nemzedék nőtt fel, amelyek emberek generációit kísérték végig, ezekkel a bútorokkal és ezzel a szellemmel egy levegőt szívnak, biztos vagyok benne, hogy sikerül valamit elérni, hogy jó magyar emberek legyenek. […] Kis országunkkal, népünkkel szemben érzem kötelességemnek. Ha én már értek a fazekassághoz, akkor mindenképpen szeretnék adni egy többletet, ami tulajdonképpen több évszázaddal ezelőtt feledésbe merült, és a régészek ásója nyomán került felszínre.”

Illyés Gyula 1980. január 28-i naplóbejegyzésében a következők olvashatók:

„Ötkor a televíziósok az ifjúsági műsorba, a nemzeti tudatról. A munka után Flóra itthon készült süteményeket hoz; poharakat, bort. Már állnak vagy heten, köztük a karcagi kis gölöncsér, Szabó nevű, de a kínálást még – jó másfél órás – itt maradásra értik. Így beszéltetnek, késztetnek nyíltabb szavakra, mint a készülék előtt. Intenem kell Flórának, sok már lábamnak az állás, fejemnek a fogalmazás. Tapintatosan oldja meg. »Fogyasszanak még legalább búcsúzóul!« De így is még félóra.”

A műsorban elhangzó interjú teljes szövege (Utódaink nemcsak testünkből származnak – szellemünkből is címmel) olvasható Illyés Gyula Naplójegyzetek 1979–1980 című kötetében.

Néhány részlet az interjúból. Első kérdésem itt is a nemzettudat fogalmának értelmezéséről szólt.

„Az elején kell kezdeni. Egy egész sereg szó ebben a fogalomkörben kompromittálva van. A haza szó gyakran üresen cseng. Hallatán mindenki szónoklatokra, pufogó frázisokra gondol. Nem érzékeli, mit jelentett ez valójában. Majdnem így hangzik a nemzet szó is. Majdnem odarokonítják sokan a nacionalizmushoz, tekintve, hogy a latin nyelvben a nemzet a natióval azonos. A fogalmaknak óriási zavara ez. Tehát a legegyszerűbb az volna, ha majdnem iskolásan kezdenénk el, hogy mit jelent a haza először, mit a nemzet. Ha alapját, mai egészséges funkcióját megnézzük, azt mondhatjuk, hogy egyfajta érdekszövetség tulajdonképpen a haza; majdnem olyan, mint egy jól működő szakszervezet. Tehát: közös bajom van és közös reményem egy sereg emberrel, és emiatt összetartok velük. Klasszikus fogalmazás szerint a nemzet az embereknek a történelmileg, vagyis az idők folyamán kialakult közössége a nyelv, a terület és valami lelkület keretében, burkában. […] Én még azt a sajátságot tenném hozzá, hogy amennyiben a keretet, tehát a nyelv, a terület és a lelkület keretét sérelem éri, ez meglepően erősen visszahat a nemzeti érzésre. Ilyenkor a nemzeti érzés szinte fellángol. […]

A magyar nép tragikus helyzetben van minden nemzeti vonatkozású dologban. A világon tizenöt millió magyar van. Ebből tízmillió él a mai országhatárokon belül, a többi a határokon kívül, anyanyelvének megtartása és egyéb szempontból is igen hátrányos helyzetben. Ezzel nagyon tapintatosan lehet csak foglalkozni. De foglalkozni kell azzal, hogy minden harmadik magyar, szóval három magyar közül egy nem közöttünk él. Ez olyan, mintha egy család minden harmadik tagja közös gondunk lehetne valami miatt. Tehát ezt tudatosítanunk kell, és ha ezekkel nem törődünk, akkor nem nemzeti árulást követünk el, hanem erkölcsi árulást. Testvérárulást, népárulást. […]

A magyar nemzetet az utóbbi ötven évben az igazságtalanságok olyan sorozata érte, hogy arról jobbnak tetszett nem beszélni. Az igazságérzet viszont az emberekben elevenen élt. Így hiába nem lehetett sok kérdésre egyenes választ adni, elsőül arra, hogy mikor kapunk mi is már valami jogszolgáltatást. Így alakult ki a szellemi világban az az általam mélyen elítélt nézet, hogy mi nem is érdemlünk meg igazságszolgáltatást, mert a magyar nép maga bűnös. Esztendőkig hangzott például a szólam, hogy mi voltunk Hitler utolsó csatlósai. Ez az érv azt jelentette, hogy megérdemeljük például azt is, hogy hárommillió magyarnak a határon túli helyzetéről ne is tegyünk semmi említést, hiszen mi bűnösen felelősek vagyunk. […] Súlyos gond, sokkal nagyobb, mint magunk gondolnánk. Mert nem puszta szigeten vagyunk. Amíg mi így hőstelenítünk itt belül, közben kívülről kritikátlanul folyik a magyarság szerepének, népünk múltjának lebecsülése; a magyar hősöknek célzatos hőstelenítése. Én amellett vagyok, hogy hőstelenítsünk valóban, ha túlzottak itt-ott a hősök tulajdonságai. De tartsuk hőseinket egy rangban a világ hőseivel. Mert szemfényvesztés, hogy másutt pontosan ilyen hőstelenítés folyik. Ellenkezőleg. Sok helyen a történelemnek éppen – enyhe szót mondok – túlszínezése, túlhősíesítése folyik. […]

Nem vagyok nacionalista. Minden népnek egyforma jogot kívánok, de a magyar népnek is épp úgy, ahogyan mondjuk annak idején akármelyik afrikai népnek. Tehát ez éles határvonal. Ehhez én mindig ragaszkodom, és valóban meg lehet engem sérteni azzal a – hangsúlyozom, alantas – váddal, hogy elfogult nemzetieskedő vagyok. Egy nemzetközi szemlélet nézi itt a sok nemzet között a magyart is, és kíván a magyar népnek annyi jogot, olyan helyzetet, amit kíván mindenki, remélem minden népnek.”

Egy kérdés az iskolai nevelés, a szülői felelősség kérdésköréről szólt.

„Először az iskolai tankönyv változzon meg. A serdülőket tényekre kell nevelni; hozzászoktatni őket bizonyosfajta szellemi bátorsághoz is. Nincs nagyobb veszély, mint hogyha az iskolás, már egy elemi iskolás is, jobban meglátja az igazságot, mint az egyetemi tanár. És jobban ki tudja mondani; ha egy családi asztalnál akadémikusoknak tesznek fel unokáik olyan kérdéseket, amikre azok nyilvánosan tétováznak válaszolni. A beszédművészet, a retorika és az írásművészet, a szépirodalom lényege az, hogy minden igazságot árnyalatosan, kellő formában fejezzünk ki. Akinek erre nincs tehetsége, az nem írni tudó; lehet írástudó, csak szépírni nem tud. Aki tudós, pedig ezt nem tudja megfogalmazni, jól kielemezni, annak nem jár katedra. Kemény szavak ezek; majdnem búcsúzóul hagyom, patrimóniumomként; nem lehet másként. […] Az a szülő, aki nem tud nevelni, az csak névre szülő. Azzal nem fejeződik be az utódok »előállítása«, hogy nemzünk gyermekeket, illetve a világra hozunk. Az utódaink nemcsak a testünkből származnak, a szellemünkből is. Az nincs befejezve. Nagyon egészségtelen az a társadalom, amelyik csak fizikailag tud gyerekeket maga után állítani, és nem lelkileg is. Abban az értelemben, hogy a tágabb család, a nemzeti közösség fő meghatározói közé tartozik a közös lelkület is.”

*

A Fiatalok órájának nagy, ám ellenkező előjelű visszhangja volt. Illyés naplójegyzeteiben több ilyen jellegű bejegyzés olvasható: „S ő is (Boldizsár Iván – F.P.) – »mint az egész város« – a tegnapi tévébeszélgetést dicséri, valóban lelkesen. (Lehóczky is ilyet üzent Flórával. Zsebők Zoltán táviratot küldött »sokak nevében«.)” (Február 17.)

A tévés főnökség – nagy valószínűséggel nem csak saját indíttatásból – nacionalistának, kártékonynak minősítette a műsort. Hatvan éve minden esztendőben vezetek egy naptárt, amelyekben csak az események sorjáznak, néha-néha egy-egy minősítő jelzővel. Február 20-án (öt nappal az adás után) a következő két szó olvasható: „ZŰR! undorító” (sic!). Valamint elvették tőlem a következő Fiatalok órája szerkesztését. A műsor teljes szövege először az Alföld című folyóirat 1980/5. számában jelent meg. Az Illyés-interjú megtalálható Illyés Naplójegyzeteinek 1979–1980-as kötetében. Az elhangzottak sok részlete több hazai és néhány emigráns újságban is olvasható volt.

Az 1980. február 15-én, a Fiatalok órájában elhangzottak az időszerűségüket – úgy vélem – a mai napig nem vesztették el. És sajnos ez nem jó hír…

A szerző nyugalmazott televíziós szerkesztő-ripoter, az MTV volt alelnöke, főmunkatársa

(A kiemelt képen Illyés Gyula író, költő Józsefhegyi utca 9. szám alatti lakásán Forrás: Fortepan)