„A megvetés, az undor, a felháborodás tarajos hullámai csapkodnak Magyarország körül. A gyűlölet drótsövénye zárja el Magyarországot az egész világtól. Minden erkölcsös és a tisztaságra valamit adó ember befogja az orrát, ha a magyar nevet hallja. Annak a trágyadombnak dögletes bűze, amelyet keresztény kurzusnak neveznek Magyarországon, az európai erkölcsi és politikai köztisztaságnak égető problémájává lett, és mindenki, nem csak szocialisták, egyetért abban, hogy ezt a szemétdombot el kell hordani és ki kell füstölni azt az országot, ahol a rendfenntartók és a hatalom birtokosai ilyet művelnek.”
Kérem, vallják be, legalább önmaguknak: fentieket olvasva nem tudják azonnal eldönteni, hogy egy friss 444-es vezércikket, egy Juszt- vagy Hadházy-féle Facebook-bejegyzést, esetleg egy jobban sikerült Cseh vagy Donáth EP-felszólalást, netán egy Szabó Tímea napirend előttit van szerencséjük ízlelgetni?
Segítek: fentieket a már emlegetett Kunfi Zsigmond írta a Világosság 1920. június 29-i számában.
Csak hát semmi nem változott azon a térfélen az elmúlt száz esztendőben. Figyeljenek csak, mert nagyon fontos! Mályusz Elemér így foglalja össze mindezt A vörös emigráció című művében: „A nyugati közvélemény csak a vörös emigráció torzító tükrében látja a magyar eseményeket. Senki nem beszél az oroszországi terrorról, senki nem emlékszik már a magyarországi vörös terrorra, mindenki csak a fehér terrorról hall. Az emigráció sikere volt ez. Büszke is volt rá. Kunfi megelégedetten állapította meg évek múlva, hogy bár »a finn fehér terror vérengzőbb és kíméletlenebb, szörnyűbb volt, mint a Horthy-terror«, erről az utóbbiról mégis hasonlíthatatlanul többet hallott a világ, éppen az ő propagandájuk következtében.” (Kunfi Zsigmond írása Az Ember 1922/18. számában)
Persze az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a „Nyugat” sem sokat változott az elmúlt száz év alatt.
A proletárdiktatúra legnagyobb bűnösei – nevezzük néven őket: tömeggyilkosok! – tehát Ausztriába emigrálnak. Ott, a „művelt Nyugaton” pedig fölöttébb vendégszerető bánásmódban van részük. Idézzük Mályuszt: „A legexponáltabb népbiztosok és családtagjaik egyelőre nem Bécsben telepednek le, mert ott testi épségük sem volna biztonságban. A polgári lakosság gyűlöli őket, éppen mert az ő bőrére akarták az osztrák fővárost a bolsevizmusba belekergetni, de éppen így jó okuk van óvakodni a kiábrándult és koldusbotra juttatott magyar munkásoktól is. Lakóhelyükül az udvarias, megértő osztrák kormány Graf van der Straatennak, az alsó-ausztriai Karlstein faluban, nagy park közepén álló tágas kastélyát jelöli ki. A falu és a környék lakossága gyűlölettől eltelve, görbe szemmel nézi az »előkelő idegeneket«, akik panaszkodnak is eleget, hogy a bántalmazásoktól félve nem mernek a kastélyon kívül mutatkozni. Az osztrák kormány azonban vigyáz álmukra; állandó őrséget tart a kastély környékén, hogy a bolsevikellenes parasztok és a bosszútól fűtve odasiető magyarok támadásaival szemben megvédelmezze őket. […] Kun Béla maga bevallotta, hogy sehol és soha életében nem fejthetett ki nyugodtabban működést, mint éppen Karlsteinben. Állandó összeköttetésben volt kurírok útján Béccsel, Prágával, Berlinnel, Moszkvával, ahonnan agitációjához megkapta a szükséges pénzt s ahová tanulmányait, beszámolóit küldte az ottani Vörös Újság részére. Az osztrák kommunisták vezére, Toman személyesen járt kint nála »Kasparek« álnéven, vele együtt tett ott látogatást Milánónak akkori szélső szocialista polgármestere is. Lenin szikratávirata Kunhoz, Danneberg és más szocialista vezérek látogatásai már az osztrák nemzeti tanácsban is annyira feltűntek, hogy interpellációra és annak a vádnak a hangoztatására adtak alkalmat, hogy a magyar népbiztosoknak ez a nagy pártfogása tulajdonképpen bujkáló bolsevizmus, leplezett tanácsköztársaság.”
