Törpe Károlyi Mihályocskák (1. rész)

Az 1919-es kommunisták mai klónjai nem tudnak mást, csak hazudni.

Bayer Zsolt Fotó: Katona_Vanda

Mályusz így folytatja:

„Amikor orgyilkosok agyonlövik Tiszát, akinek erélyes keze kormányozta a háború alatt az országot, holttestét átlépve már könnyű feljutni a hatalomra törőknek a csúcsra.”

Itt még nem tartunk, és hitem szerint nem is fogunk soha, de a mostani törpe Károlyi Mihályocskák (s a mögöttük állók) eljátsszák kicsiben s gondolatban ugyanezt. Közülük a legkisszerűbb s éppen ezért legocsmányabb figura például „felcsúti perekről” álmodozik, a hatalomátvétel után „három nappal” letartóztatott emberekről. Felmerül a kérdés: miért kellene három napot várni? Hát akkor már miért nem azonnal? És miért nem vallják be, hogy ÁVO-t is szeretnének, s a Terror Háza Múzeumot szívük szerint azonnal átalakítanák újra, visszaadva neki eredeti funkcióját? Nézzük ezeket a törpéket, s halljuk Virág elvtársat A tanúból:

„Ahol nem vagyunk mi, ott az ellenség. Mutasson nekem egyetlen embert ebben a tetves országban, akire ha kell, öt perc alatt nem bizonyítom rá, hogy bűnös! Magára is, magamra is, mindenkire! Aki mibennünk nem bízik, az önmagában sem bízik. Aki mibennünk nem bízik, az a mi fényes jövőnkben sem bízik. És aki a mi boldog, fényes jövőnkben nem bízik, az áruló. Akinek pedig valami vaj van a fején, hadd szarjon be egy kicsit a Szocialista Szellem Vasútján!”

És a kedvenc párbeszédem is kihallatszik a Párbeszéd hátsó szobáiból:

„Pelikán József: Mit mondott az ügyvéd?

Pelikán lánya: Azt mondta, hogy majd mindent megtesz.

Pelikán József: Mennyit kapok?

Pelikán lánya: Hát az attól függ, mert lehet, hogy csak pénzbírság, de lehet, hogy a legsúlyosabb, hát szóval halál. Tetszik tudni, az a kérdés, hogy apukával példát akarnak-e statuálni.

Pelikán József: Micsoda? Halál?

Pelikán lánya: A statuálás a lényeg, mert aszerint kapja apuka a büntetést.

Pelikán József: Szép dolog. Mit mondott még az ügyvéd?

Pelikán lánya: Azt mondta, hogy majd ne tessék csodálkozni, ha ő a tárgyaláson igen súlyos büntetést kér.

Pelikán József: Kicsoda? A védőügyvéd?

Pelikán lánya: Igen, mert ha apuka kulák volna, azokból most sok van, de mert apuka párttag, ő meg párton kívüli, hát szóval szocialista jog, meg minden.

Pelikán József: Mi van a szocialista joggal? Gondolkozz csak!

Pelikán lánya: Hát a statuálás a lényeg. És hogy ne tessék idegeskedni.”

És akkor még a repülőgépek felszállásának betiltásáról nem is beszéltünk. Hiába, tényleg mindenki magából indul ki. És azokat a bizonyos felszálló repülőket Kosztolányi Dezső írta meg legszebben az Édes Anna nyitójelenetében, nem csoda, hogy az elvtársak ezt a részt egyszerűen kicenzúrázták a regényből, bár ha belegondolunk, hogy Lukács György még magát Kosztolányi Dezsőt akarta kicenzúrázni a magyar irodalomból, akkor egész jól jártunk:

„Kun Béla repülőgépen menekült az országból.

Délután – úgy öt óra felé – a Hungária-szállóban székelő szovjet-ház körül fölrebbent egy repülőgép, átrepült a Dunán, a Várhegyen, s merész kanyarodással a Vérmező felé tartott.

A gépet maga a népbiztos vezette.

Alacsonyan szállt, alig húsz méter magasságban, úgy hogy arcát is látni lehetett.

Sápadt volt, borotválatlan, mint rendesen. Vigyorgott az alant álló polgárokra, s vásott kajánsággal, csúfondárosan még búcsút is intett egyeseknek.

Zserbókat vitt, melyekkel teletömte puffadozó zsebeit, aztán ékszereket, grófnék, bárónék, kegyes, jótékony hölgyek drágaköveit, templomi kelyheket, sok más egyéb kincseket.

Karjairól vastag aranyláncok lógtak.

Egyik ilyen aranylánc, mikor az aeroplán magasba lendült, s eltűnt az ég messzeségé­ben, le is pottyant a Vérmező kellős közepére, és ott egy öreges úr, régi krisztinai polgár, adóhivatalnok a Várban, a Szentháromság téren, valami Patz nevezetű – Patz Károly József – meg is találta.

Legalább a Krisztinában ezt beszélték.”

Sápadt volt, borotválatlan, mint rendesen… Mai reinkarnációja szintúgy, de legalább három milliméteresre szabja a borostáját…

Visszatérve Mályusz Elemér remekéhez, így ír a rablókról:

„Néhány hónap alatt bebizonyították teljes tehetségtelenségüket, vezető szerepre való alkalmatlanságukat. Nem tudták, mihez kezdjenek, hogyan oldják meg azokat a nagy felelősséggel járó problémákat, amelyeket egy nemzet és állam vezetése vet fel. Perfid könnyelműségüket hallatlan cinizmussal be is vallották bukásuk után az emigrációban. A Károlyi-kormány egyik pillére, a munkáspárti Kunfi miniszter mondotta: »Jobb- és baloldalastul, kommunisták csakúgy, mint szociáldemokraták szamarak voltunk ahhoz, miképpen kell és lehet elkormányozni egy országot. Formuláinkkal, eltanult és sokszor rendesen át sem gondolt tanulmányainkkal nekimentünk az életnek, és jaj volt neki, ha nem akart belegyömöszölődni formuláinkba, vagy hamarosan kicsúszott belőlük.« (Az Ember, 1920. ápr. 18.)”

Most mondják meg őszintén, nem hátborzongatóan ismerős szavak? Hát nem pontosan ez hangzott el akkor és ott, a Balaton partján, ugyanezzel a lebilincselő perfid cinizmussal:

„Amit meg lehetett csinálni az elmúlt egy hónapban, azt megtettük. Amit az azt megelőző hónapokban titokban meg lehetett csinálni úgy, hogy nehogy a választási kampány utolsó heteiben előkerüljenek olyan papírok, hogy mire készülünk, azt megtettük. Nincsen sok választás. Azért nincsen, mert elkúrtuk. Nem kicsit, nagyon. Európában ilyen böszmeséget még ország nem csinált, mint amit mi csináltunk. Meg lehet magyarázni. Nyilvánvalóan végighazudtuk az utolsó másfél-két évet. Teljesen világos volt, hogy amit mondunk, az nem igaz.”

Nos: teljesen világos volt, hogy amit mondanak, az nem igaz. Ezeknek ez az egyetlen helytálló és igaz politikai credójuk. Ebből élnek immáron száz éve. Nézzük csak, manapság hogyan.

(Folytatjuk)