Hetvenéves kora után is pörgött, a magyarok őstörténete, a sztyeppék világa érdekelte, költött is rá rendesen. Negyedik házasságából született ötödik fia. Aztán valami eltört benne. Megváltoztak az idők, és Hubának szinte nyoma veszett. Egészsége megromlott, és összeütközésbe került a törvénnyel is. Nyolcvanegy évet élt. Szép kor egy vérbeli kalandortól. Amilyenhez fogható már nem nagyon lesz, mert ez az embertípus kiment a divatból. A csopaki olaszrizling-fejedelem, Jásdi István írja róla nekrológjában: „Szeremley Hubával nagy formátumú barátot veszítettünk el. Egy magyart, aki maga alakította a sorsát egy olyan korban, amikor legtöbbünk nem tudott kitörni a ránk kényszerített rendszerből. Olyan kollégát, akinek ötleteire, munkájára oda kellett figyelnünk akkor is, amikor láttuk, nem ő fogja ezeket végigvinni. Talán utolsó képviselője volt egy nem is XX., de XIX. századi magyar embertípusnak, a dzsentrinek. Nagy hibákkal, de sokkal nagyobb erényekkel. Életéből, sorsából tanulnunk kellene.”
Mint ahogy Jásdi István életéből is lenne mit. Ülhetne ő is a babérjain, de inkább aláírásgyűjtésbe kezd a Balatonért. Azért, hogy megmentsük mindazt, ami az északi partból is megmenthető. Mert úgy alakult, hogy az „ingatlanár-robbanásnak csak a negatív következményeit érezhetik az északi part falvainak és kisvárosainak állandóan itt élő és dolgozó polgárai”. A folyamatos bepróbálkozást lakóparkok létesítésére, az eszement tömegturizmust, a vízparti rendezvények fény- és hangszennyezését, a tájromboló építkezéseket. A nagyvárosi kultúra agresszív nyomulását és a helyi visszaszorulását. Paradox helyzet előtt állunk, végstádiumban. Mert amennyiben ez így megy tovább, a nádasokkal együtt eltűnnek a turisták is, mert megszűnik mindaz, amiért érdemes idejönni. És a hipszter falvakban kiürülnek a romkocsmák.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!