Borok becsülete

Meghalt Szeremley Huba borász. Nyolcvanegy éves volt. Kevés érdekesebb, kalandosabb sorsú ember volt nála.

Tihany, 2009. szeptember 19. Szeremley Huba borász, miután átvette a 2009. évi Hamvas-fürt borművészeti díjat, Mihály Gábor Munkácsy-dijas szobrászművész alkotását a művész kiállításának megnyitóján a Tihanyi Bencés Apátság Galériájában. MTI Fotó: Nagy Lajos Fotó: MTI/Nagy Lajos

Meghalt Szeremley Huba borász. Nyolcvanegy éves volt. Kevés érdekesebb, kalandosabb sorsú embert ismertem nála. Erre szokás mondani egy népszerű, ugyanakkor mélységesen igaz közhellyel, hogy az élete filmre kívánkozik. Rejtő Jenő azonnal beválogatta volna a hősei közé.

1940-ben született Budapesten, a gimnázium után többek között teológiát tanult. 1967-ben disszidált. Ezt a műveletet sem hagyta az unalomba fulladni. Burgenlandból egy kisrepülőgéppel leszállt egy Sopron környéki országúton, hogy magával vigye a családját is. ’67-ben. Repülővel. Akkoriban nem volt szokás csak úgy röpködni, a határőrség és a légvédelem lőtt mindenre, ami mozgott. De ő ezt találta ki. Semmi mocsárban tapicskolás, szögesdrótok vagdosása. Csak elegánsan. Ezzel aztán meg is alapozta a legendáját.

Amire később rátett jó néhány lapáttal. Élt Ausztriában és Svájcban, nyilván jól jött néha egy kis nyugalom. Mert mindeközben hosszabb időt töltött Iránban és Nigériában is. Utóbbi országban áramot szállított néhány érdeklődő törzsnek, és kórházat alapított.

Hogy még mit vitt és mit hozott, arról a legkülönbözőbb híresztelések kaptak szárnyra, tény viszont, hogy amikor a rendszerváltás után hazatért, rögtön a leggazdagabb magyarok között találta magát. Viszont azok közé tartozott, akik nem kuporgattak életük végéig, sőt.

Badacsonyban telepedett le, és lendületből vásárolt egy komplett borászatot és egy csomó szőlőterületet. Óriási sikereket ért el. Többek között visszaadta a kéknyelű becsületét. Nem felejtem a pillanatot, amikor a szovjet exportból visszamaradt kéknyelűk borzalmas korszaka után először kóstoltam a Szeremley-félét. Szürkebarát dettó. És akkor jött a szemelt rizling. Na az a „létező szocializmus” idejében egy igazi kocsmabor, sőt kocsisbor volt, a Kocsis Irma meg a Dankó Pista társaságában, olyan fejfájással a végén, hogy azon a kutyaszőr sem segített. Huba kezei között ez is arannyá változott. Mint annyi minden más, mondhatnánk viccesen és utalásosan.

Bizonyos értelemben zseniális volt. Megálmodta, megtervezte, elindította a produkciókat, aztán lanyhulni kezdett az érdeklődése. A bor mellé nekiment a mangalicának és a szürkemarhának is. Egy egész asztalban gondolkodott. A szürkékkel kapcsolatban a környéken makacsul tartja magát az a legenda, hogy néha úgy tett, mint egy cowboy. Tény, hogy nem ment a szomszédba egy kis vagányságért. De ha már szocializmus, Szeremley szeme előtt a dán példa lebegett, összefogás, közös munka. Falakba ütközött, mert a tée­szek széthordása után mindenki önállóságra törekedett. Bele is buktak hamar, megágyazva ezzel a vörös báróknak. Ő viszont nem vacakolt velük sokáig, éttermet nyitott, vitorlázott, sakkozott, nagyon élt. Ha úgy hozta a sors, lábon megvette (na jó, opciós vásárlási jogot szerzett) a Független Kisgazdapárt székházát.

Hetvenéves kora után is pörgött, a magyarok őstörténete, a sztyeppék világa érdekelte, költött is rá rendesen. Negyedik házasságából született ötödik fia. Aztán valami eltört benne. Megváltoztak az idők, és Hubának szinte nyoma veszett. Egészsége megromlott, és összeütközésbe került a törvénnyel is. Nyolcvanegy évet élt. Szép kor egy vérbeli kalandortól. Amilyenhez fogható már nem nagyon lesz, mert ez az embertípus kiment a divatból. A csopaki olaszrizling-fejedelem, Jásdi István írja róla nekrológjában: „Szeremley Hubával nagy formátumú barátot veszítettünk el. Egy magyart, aki maga alakította a sorsát egy olyan korban, amikor legtöbbünk nem tudott kitörni a ránk kényszerített rendszerből. Olyan kollégát, akinek ötleteire, munkájára oda kellett figyelnünk akkor is, amikor láttuk, nem ő fogja ezeket végigvinni. Talán utolsó képviselője volt egy nem is XX., de XIX. századi magyar embertípusnak, a dzsentrinek. Nagy hibákkal, de sokkal nagyobb erényekkel. Életéből, sorsából tanulnunk kellene.”

Mint ahogy Jásdi István életéből is lenne mit. Ülhetne ő is a babérjain, de inkább aláírásgyűjtésbe kezd a Balatonért. Azért, hogy megmentsük mindazt, ami az északi partból is megmenthető. Mert úgy alakult, hogy az „ingatlanár-robbanásnak csak a negatív következményeit érezhetik az északi part falvainak és kisvárosainak állandóan itt élő és dolgozó polgárai”. A folyamatos bepróbálkozást lakóparkok létesítésére, az eszement tömegturizmust, a vízparti rendezvények fény- és hangszennyezését, a tájromboló építkezéseket. A nagyvárosi kultúra agresszív nyomulását és a helyi visszaszorulását. Paradox helyzet előtt állunk, végstádium­ban. Mert amennyiben ez így megy tovább, a nádasokkal együtt eltűnnek a turisták is, mert megszűnik mindaz, amiért érdemes idejönni. És a hipszter falvakban kiürülnek a romkocsmák.

A borítóképen: Szeremley Huba borász, miután átvette a 2009. évi Hamvas-fürt borművészeti díjat, Mihály Gábor Munkácsy-dijas szobrászművész alkotását a művész kiállításának megnyitóján a Tihanyi Bencés Apátság Galériájában.

Fotó: MTI/Nagy Lajos