Meghalt Szeremley Huba borász. Nyolcvanegy éves volt. Kevés érdekesebb, kalandosabb sorsú embert ismertem nála. Erre szokás mondani egy népszerű, ugyanakkor mélységesen igaz közhellyel, hogy az élete filmre kívánkozik. Rejtő Jenő azonnal beválogatta volna a hősei közé.
1940-ben született Budapesten, a gimnázium után többek között teológiát tanult. 1967-ben disszidált. Ezt a műveletet sem hagyta az unalomba fulladni. Burgenlandból egy kisrepülőgéppel leszállt egy Sopron környéki országúton, hogy magával vigye a családját is. ’67-ben. Repülővel. Akkoriban nem volt szokás csak úgy röpködni, a határőrség és a légvédelem lőtt mindenre, ami mozgott. De ő ezt találta ki. Semmi mocsárban tapicskolás, szögesdrótok vagdosása. Csak elegánsan. Ezzel aztán meg is alapozta a legendáját.
Amire később rátett jó néhány lapáttal. Élt Ausztriában és Svájcban, nyilván jól jött néha egy kis nyugalom. Mert mindeközben hosszabb időt töltött Iránban és Nigériában is. Utóbbi országban áramot szállított néhány érdeklődő törzsnek, és kórházat alapított.
Hogy még mit vitt és mit hozott, arról a legkülönbözőbb híresztelések kaptak szárnyra, tény viszont, hogy amikor a rendszerváltás után hazatért, rögtön a leggazdagabb magyarok között találta magát. Viszont azok közé tartozott, akik nem kuporgattak életük végéig, sőt.
Badacsonyban telepedett le, és lendületből vásárolt egy komplett borászatot és egy csomó szőlőterületet. Óriási sikereket ért el. Többek között visszaadta a kéknyelű becsületét. Nem felejtem a pillanatot, amikor a szovjet exportból visszamaradt kéknyelűk borzalmas korszaka után először kóstoltam a Szeremley-félét. Szürkebarát dettó. És akkor jött a szemelt rizling. Na az a „létező szocializmus” idejében egy igazi kocsmabor, sőt kocsisbor volt, a Kocsis Irma meg a Dankó Pista társaságában, olyan fejfájással a végén, hogy azon a kutyaszőr sem segített. Huba kezei között ez is arannyá változott. Mint annyi minden más, mondhatnánk viccesen és utalásosan.
Bizonyos értelemben zseniális volt. Megálmodta, megtervezte, elindította a produkciókat, aztán lanyhulni kezdett az érdeklődése. A bor mellé nekiment a mangalicának és a szürkemarhának is. Egy egész asztalban gondolkodott. A szürkékkel kapcsolatban a környéken makacsul tartja magát az a legenda, hogy néha úgy tett, mint egy cowboy. Tény, hogy nem ment a szomszédba egy kis vagányságért. De ha már szocializmus, Szeremley szeme előtt a dán példa lebegett, összefogás, közös munka. Falakba ütközött, mert a téeszek széthordása után mindenki önállóságra törekedett. Bele is buktak hamar, megágyazva ezzel a vörös báróknak. Ő viszont nem vacakolt velük sokáig, éttermet nyitott, vitorlázott, sakkozott, nagyon élt. Ha úgy hozta a sors, lábon megvette (na jó, opciós vásárlási jogot szerzett) a Független Kisgazdapárt székházát.
