Egy kettős tragédia margójára

A hatalomra éhező politikai csoportok őrjöngve törekednek az elbizonytalanításra.

Forrás: PIXABAY

Állok a falusi temetőben, az Ormánság közepén. Feleségem kapaszkodik belém, közvetlen rokonait temetjük. Különös ügyességet kíván a sírásóktól, hogy a 29 évesen Covidban elhunyt fiú kemény koporsóját a három hete ugyancsak a lélegeztetőgépről lekapcsolt édesapja koporsója mellé helyezzék. A dupla sír mellett egy harmadik, a nagyapa, mindhármon ugyanaz a név: nagyapa, apa, fiú.

Mint író ember, szimbolikát építek ebbe a névazonosságba. Egy tiszta értékrendszert évszázadok óta gyakorló család, lám, még nevükben is egymást vállalják. A legidősebb hat éve ment el. Nincs köze a világjárványhoz. Az apa itthon dolgozott egy faluért, a fiú egy gyönyörű országban vezette a kamiont, és időnként fotókat töltött fel a közösségi portálra a lélegzetelállító ír tájról. Az apa a falu polgármestereként a gyökereket és az abból szárba szökkenő termést szolgálta.

Három héttel ezelőtti temetésén a temető környéki dombokat is megtöltötték az emberek. Szerették. A nagyvárosok fullasztó politikai légköre nem ért el ide, jó levegőn élhet, aki itt él. Az apa mindenre és mindenkire figyelt, és nem szerette elhagyni a falu végét jelző táblát. A fiú hatalmas kamiont vezetve szelte az utakat, ment az álmai után, világot akart látni, megadatott neki. És ha megállt valahol egy óceán partján, nem hiszem, hogy a parti sziklákat csodálva nem jutott eszébe a szülőfaluja. Két tökéletesen ellentétes pálya. Amikor hazament, a szeretteinek vitt valami érdekes ajándékot, ezzel is bekapcsolva a falut a nagyvilágba.

Az itthon élt és a világot járó, egymás mellett már örökké.

Polgári temetés, a kegyeleti cég emberei teljes odaadással teszik a dolgukat. A szertartásvezető szépen, kimérten olvassa fel a szöveget. Az első vers refrénje: „meghalt a fiam” vagy tízszer hangzik fel. Városi ember értetlenül állhat ezen nyers szókimondás előtt, az anya magánkívül zokog fel a mondatokra, pár hete a férje, most pedig a fia…

Itt, ebben a közegben nincs mellébeszélés. Zsolozsmázás. Álságos vigasztalni próbálás. Hazugság. Majd feltámad. Majd találkozunk. Nem támad fel, és többet nem találkozunk. Sem a reggeli ébredésnél, sem az „én lefekszem én ágyamba…” pillanat előtti minden esti búcsúcsóknál. Itt nincs vigasztalás. Nem lehet. A tragédia fokozhatatlan. Ki gondolhatja, hogy itt bármilyen vigasztaló szónak lehet értelme? Az anya mellett a nagymama; hat éve a férje, három hete a fia, most a kedvenc unokája. Hogy lehet ezt túlélni? A Teremtő Úristen egyik legnagyobb varázslata, hogy mégis kell.

A sírásók három hete az apát, most a fiút temetik. A cég egyenruhájában, illő tisztelettel az elhunytak, a gyászolók, a halál iránt. Pontosan tudják, a beszéd mely részénél kell egy-egy virágszállal a kezükben megállni, és aztán mit kell azzal egyszerre tenni. Majd ásni és hantolni. Részvéttel, kemény arccal, karral és izommal. A végén megállni, hallgatni, egyszerre főt hajtani. Forgattam nemrég egy filmet a sírásókról és a kegyeleti szolgálatokról. Csodás emberek. Futnak agyamban a film kockái.

Az anya nem kér részvétnyilvánítást. Nem tudná elviselni a nyakába omló, vigasztalni próbáló hazugságokat. Feleségem mégis odamegy hozzá, megöleli. Fogalmam sincs, mit mondhat neki.

Halk beszélgetések a rokonok között a temetés után. Nincs ok. Nincs okozat. Minden csoportból kihallani pár szót. „Kötelezővé kellett volna tenni.” Világjárvány van. Csapkodó vihar. Közös gyökérből kinövő két erős, villám sújtotta fa a földön. Egymás mellett, élettelenül.

A főbűnök egyszer meghatároztattak. Lehet, hogy kicsit elavult. Lehet, hogy kiegészítésre szorul. Most úgy érzem, hozzá kellene toldani az „elbizonytalanítást”. Mint kisgyermeket, szüleim aggódva vittek el hármas oltásra, mert tudták, milyen járványok söpörtek végig a világon, akárcsak az ötvenes években. Mi már teljes természetességgel oltattuk be gyermekeinket, miattuk és értünk. Tökéletesen bízva abban, aki adja és ahonnan jött a szer. Nem is tévedtünk. Sem anyámék, sem én. Senki sem osont a hátunk mögé, hogy nyálkás nyelvével elbizonytalanítson bennünket, vajon jó-e, szabad-e megvédeni magunkat és szeretteinket. Hogy vajon jó-e az a szer, amit hoztak és jó-e az, aki hozta. És ezzel a dilemmával szembeállítson embereket, családokat, közösségeket. Ha akkor így lett volna, azt a nyelvet kitépem, eltaposom.

Nézve a két fejfát, hasonló indulat bujkál bennem.

Megszállott lapszerkesztő barátom kér írást, közben döbbenetét osztja meg velem. Sokan, akiket értelmes embernek hitt, őrjöngve kérik ki maguknak az oltást. Mert nekik emberi jogaik vannak. De csak addig, amíg ezek nem korlátozzák az én emberi jogaimat, az ő emberi jogainak gyakorlása nem okozza az én halálomat. Teljesen egyetértünk. Fiatal állandó munkatársam kel ki magából, „őbelé ne tegyenek semmit”, azonosítja az általa – ki tudja, miért – gyűlölt kormánypártot egy világjárvánnyal. Ott, helyben eldöntöttem, nem dolgozom vele többet. Valami lényegesben nem tudunk soha egyetérteni, és már nem is törekszem rá. Valamire jó a járvány is.

És erre az általam javasolt főbűnre, az elbizonytalanításra, annak gyakorlására a hatalomra éhező politikai csoportok őrjöngve törekednek, nem törődve a családok belső békéjével, nem törődve azzal, hogy sokan várnak megerősítést a kórral való küzdelmükben, sokan szeretnének bízni abban a tudásban, amit az oltóanyagokat alkotó szakemberek képviselnek, igazán soha meg nem köszönhető munkájukkal. Hiszen az ember úgy van összerakva, hogy ha hisz valamiben, még akár a halált is elűzheti egy időre.

Amikor ezek az embernek nehezen nevezhető egyedek látják, hogy ez nem hoz elég eredményt, megpróbálnak betörni a mindennapjaimba, egy nyakkendős vagy férfiszoknyás magyar hazaáruló hatalmas, messzi teremben szónokol arról, hogy én milyen oltással hova mehetek és hova nem, követeli, hogy lehetőleg sehova.

Nem tudni, mikor lesz vége ennek az egésznek, ahhoz még kevés az emberi ész. De most nyugvópontra jutott, reméljük, marad is. Lesz idő megállni. Lesz idő úgy, mint ennél a kettős sírnál, lenézni a sírban nyugvókra, imát mondani értük, megköszönni, hogy itt voltak velünk. Csakhogy ennél a sírnál ott lesznek majd mások is. Akik valós vagy vélt megélhetési politikai érdekből a mostanra egyik legfélelmetesebb, gyalázatos főbűnt elkövették, és talán még megpróbálják eljátszani a gyászoló magyart is.

Istenem! Adj erőt akkor, hogy úgy tudjak viselkedni, mint keresztény értékrenddel bíró ember, ne ugorjak rájuk, ne rúgjam bele a nyitott sírba valamelyiküket, ne próbáljam meg nyers földdel, üvöltve betömni a száját.

Lesz erőm uralkodni magamon. Legfeljebb, ha rájuk nézek, Kosztolányi Dezső négy sora jut eszembe róluk, ki tudja miért: „Most itt vagyunk. A tiszta kisszobában. / Szép harc után. A szájunk mosolyog. / Maró fogunk az undort elharapja / s gőggel emeljük a fejünk magasra / mi hóhérok, mi törpe gyilkosok.”

A szerző író, rendező

(Borítókép: PIXABAY)