Burgenlandi recept a felzárkóztatásra

Hunnia és Pannónia kiegyenlítése hosszú folyamat lesz. De jó hír, hogy napirendre került.

Budapest, 2018. január 29. Móricz-Sabján Simon, a Világgazdaság fotóriportere Borsosék címû sorozatának egyik felvétele. A nyolctagú Csongrád megyei családot bemutató sorozat elnyerte a MÚOSZ Nagydíjat a 36. Magyar Sajtófotó Pályázaton 2018. január 28-án. MTI Fotó: Móricz-Sabján Simon Fotó: Móricz-Sabján Simon

Nem kell az uniós statisztikákat bújni ahhoz, hogy az ember rájöjjön: Nyugat-Magyarország fényévekre van a keleti régiótól, s még rosszabb a helyzet, hogyha Budapest fejlettségét vetjük össze hazánk hátrányos helyzetű térségeivel. Bármilyen döbbenetes, de óriási a szorzó mértéke: négyszeres. S ami még rosszabb hír, hogy az elmúlt években sem szűkült a szakadék a keleti és a nyugati régiók között. Magyarországon akadnak a világgazdasági vérkeringésbe becsatlakozó, dinamikus területek, reménytelen perifériák és köztes helyzetű térségek. Az eltérések akkorák, hogy uniós és állami szinten is foglalkozni kell velük.

Éppen ezért fontos dolog, hogy Orbán Viktor miniszterelnök a Világgazdaság minapi konferenciáján alapvető célnak nevezte a legrosszabb helyzetben lévő régiók felzárkóztatását. Kiemelvén: nem elfogadható, hogy Magyarország négy legrosszabb helyzetben lévő régiója az Európai Unió húsz legrosszabb helyzetű régiója között található. Ezért ha uniós források érkeznek, akkor mindet ezekbe kell küldeni. Speciálisan magyar jelenségről van szó? Erről szó sincs, elég példának okáért Ausztriát felhozni. A történelmi Magyarországhoz tartozó Burgenland (Őr- és Várvidék) tartomány osztrák viszonylatban fejletlennek minősült, amikor Ausztria 1995-ben belépett az unióba. Célzott programmal azonban sikerült felzárkóztatni az uniós átlaghoz.

Ráadásul az oly sokszor emlegetett regionális különbségek nem új keletűek. Tudniillik Magyarországon évszázadok óta két világ van: Hunnia és Pannónia – s nem ideológiai, hanem gazdasági értelemben –, továbbá Budapest, amely ugyancsak gazdasági értelemben állam az államban. Vagyis szó sincs most kuruc–labanc ellentétről, hanem a két világ fejlettségbeli kiegyenlítéséről. De nézzünk a dolgok mögé! Míg például Buda­pesten a lakosság valamivel több mint tíz százalékát érinti a szegénység vagy a kirekesztődés kockázata, addig a legszegényebb Észak-Magyarországon minden negyedik háztartást. De a Dél-Dunántúlon sem rózsás a helyzet. Amennyiben pedig az európai uniós összehasonlítást nézzük, az EU húsz legalacsonyabb egy főre jutó gazdasági teljesítményt produkáló térségében jobbára bolgár, román és lengyel régiókkal osztozunk az utolsó helyeken, az uniós átlagot pedig egyetlen magyar közigazgatási egység éri el, ez pedig Közép-Magyarország. A területi egyenlőtlenségek mérséklésére pusztán három dolog kell: pénz, pénz és pénz. S miután évszázados eltéréseket kell ledolgozni, ez a folyamat belső pénzügyi forrásokból aligha valósulhat meg. Egyébként pedig azért – is – léptünk be az unióba, mert a közösség hitvallása, hogy felzárkóztassa a hátrányos helyzetű régiókat.

Nagy kérdés, hogyan. Királyi út persze nincs, ám a burgenlandi receptből mi, magyarok is ki tudnánk főzni valamit. Annál is inkább, mert Ausztria legkeletibb tartománya jelentősebb városokat, gazdasági központokat nélkülöző periféria, csaknem teljesen vidékies térség. Sikerült azonban az infrastruktúrát átlagos osztrák nívóra fejleszteni, főként uniós pénzekből épültek meg a köz- és vasutak, sztrádák, olyan réseket, turisztikai és történelmi vonzerőt fedeztek fel, amelyekben naggyá tudtak válni. Nem beszélve arról, hogy az agráriumot, az ideilleszthető szőlő- és borágazatot világhíressé tették két évtized leforgása alatt. A lényeg, hogy Burgenlandot sokkal inkább Ausztriának lehet érezni, mint korábban.

Persze az összes magyar hátrányos helyzetű régióra nem lehet alkalmazni a fenti konstrukciót, tekintve, hogy eltérő gazdasági szerkezetű helyekről van szó, ugyanakkor az említett szektorokra nálunk is lehet alapozni. Magyar viszonylatban nagy kihívás még a duális gazdaság felszámolása is: míg a multik és más, sok esetben hazai tulajdonban lévő nagyvállalatok nálunk szigetként üzemelnek, de a globális értéklánc tagjai, addig a kis- és közepes vállalkozások döntő része nem tud kapun belülre kerülni. Az elmaradott területeken érződik csak igazán a probléma: a vállalati működő tőke még kerüli is ezeket.

Hunnia és Pannónia kiegyenlítése hosszú folyamat lesz. De jó hír, hogy napirendre került. Tudniillik abból nem válhat gyakorlat, hogy az ország szegényebb részein élők elvándorolnak a gazdagabb megyékbe: miközben egyes helyek kiürülnek, a másik helyen kitehetjük a megtelt táblát. Mindannyian ismerjük a sztorikat: a Borsodból, a Nyírségből a Nyugat-Magyarországra áttelepülők történetét. Az uniós források megléte, ide csoportosítása mellett valószínűleg kell egy erre a helyzetre kidolgozott szakmai program is. És olyan eredményesség, hatékonyság, mint ami Ausztria keleti pontján megvalósult.

Ha nekik összejött, nekünk miért ne sikerülne egy hasonló bravúr?

A szerző a Figyelő főszerkesztő-helyettese

Borítókép: Móricz-Sabján Simon, a Világgazdaság fotóriportere Borsosék című sorozatának egyik felvétele. A nyolctagú Csongrád megyei családot bemutató sorozat elnyerte a MÚOSZ Nagydíjat a 36. Magyar Sajtófotó Pályázaton 2018. január 28-án.

Fotó: MTI/Móricz-Sabján Simon