Léteznek közjogi intézmények, amelyek karaktere folyamatos kölcsönhatásban áll az azt betöltő személyiségével, világlátásával. A köztársasági elnöki pozíció is éppen ilyen. Az ezeréves magyar államiság történetében a ma ismert köztársasági elnöki intézmény a véleményes 1946. évi I. törvénnyel jelent meg – történelmi horizonton ezért nehéz is az értékelése, hiszen inkább számít „speciálisnak”, ahogy a köztársaság sem Magyarország „tipikus” államformája.
A korábbi törvényhez egyébként hasonló módon szabályozta az államfő jogosítványait a rendszerváltoztatást közjogi formába ültető alkotmánymódosítás is. Az Alaptörvény az 1989 után kialakított államstruktúrán, így a köztársasági elnöki intézmény formáján sem változtatott érdemben – az azt körülölelő alkotmányos értéktartalmon annál inkább. Magyarországon a köztársasági elnök nem részese a végrehajtó hatalomnak, attól független, pártpolitikától semleges intézmény, amelynek betöltője nem visel politikai felelősséget sem. Az államfő a magyar állam feje, kifejezi a nemzet egységét és őrködik az államszervezet demokratikus működése felett – amely állami működés lényege viszont új értelmet nyert a Nemzeti hitvallásban foglaltak és az Alaptörvény határozott, értékorientált deklarációi által.
CSAK SZIMBÓLUM?
A kancellári típusú parlamentáris demokráciákban a hatalmi súlypont, a „nagy döntések”, a nemzet jólétének előmozdítása a végrehajtó hatalom, azaz a parlamentnek felelős kormány feladata és felelőssége. Magyarországon az államfő szimbólum (is) – függetlenül az államformától –, az államiság megtestesítője, a hivatalnak rangot pedig az azt betöltő személy adhat. Sokak szerint viszont „csak” szimbólum. De aki a „csak” szót hozzáteszi, az nincs tisztában sem a szimbólumok jelentőségével, sem az államiság természetével – sem azzal, milyen jelentőséggel bírnak a nemzetek, államok történetében a jelképek, az összetartozást felmutató „példaértékű” intézmények (pláne egy olyan országban, ahol az államnak van, de a nemzetnek nincs határa).