A 2000-es évek derekán Kocsis Tibor Új Eldorádó című dokumentumfilmje döbbentett rá sokakat arra, hogy Erdéllyel nem pusztán tündérkertet, de aranybányák tömkele­gét vesztette el az első világháború után az ország. Az Erdélyi-szigethegységben található Verespatak neve a film átütő sikere után robbant be a hazai és a külföldi köztudatba, hiszen kiderült, hogy egy román–kanadai bányatársaság, a Rosia Montana Gold Corporation itt akarná létrehozni Európa egyik legnagyobb nemesfémbányáját, amivel holdbéli tájjá változna a környék.

A cég illegális talajfúrásai bizonyították, hogy a mélyben molibdén, platina és persze legalább 300 tonna arany és 1600 tonna ezüst lakozik. A nemesfémet ciános eljárással mosták volna ki, aminek lehetséges katasztrofális hatásából hatalmas leckét kapott Magyarország, amikor huszonegy évvel ezelőtt a nagybányai Aurulból kiszabadult méreg szinte kivégezte a Tisza élővilágát. Verespatakon is ugyanez a technológia győzedelmeskedett volna: cianiddal marták volna ki az aranyat a szétmorzsolt kőzetből, ami nagy koncentrációban az élővilágot és több folyót is elszennyezett volna, ha kijut a környezetbe, erre pedig mindenkor meglett volna az esély, hiszen Erdély egyik legcsapadékosabb térségéről beszélünk, ahol az elmúlt hetekben is áradások történtek.

Magyarország nem hiába fejezte ki rosszallását a verespataki bányanyitással kapcsolatban már a kétes kimenetelű történet legelején, amellett, hogy hamar beindult a nemzetközi civil tiltakozási hullám is – ami kisebb-nagyobb sikerek ellenére rendre falakba ütközött.

A helyiek két pártra szakadtak: voltak, akik a Gold szirénhangjait követve eladták a vállalatnak házaikat, köztük patinás, több száz éves emeletes épületeket, és el is költöztek Verespatakról. Volt olyan, aki a halottait is magával vitte, hogy könnyítsen a lelkiismeret-furdalásán.

A másik oldal a harcos lokálpatriótákból tevődött össze, akik a kilátástalan helyzet és a megfélemlítések ellenére eltökélték, hogy maradnak. Megpróbáltak életet lehelni szülővárosukba, s többek között a turizmusba kapaszkodtak. Mindez azért sem volt egyszerű, mert Románia Guinness-rekorder lehetne a kormányok jövés-menésében.

Amiről viszont fájóan kevés szó esett az eltelt verespataki harcos évek alatt, az épp a városka magyar múltja. A környezetvédelmi ügy egy idő után átcsapott „nagyromán” ügybe, ami csak dákokat és persze rómaiakat látott a régmúltból, pedig ha már az elsőséget nézzük, először a szkítákkal rokon agathürszök voltak az urak Verespatakon jóval Dacia provincia létrehozása előtt. Hérodotosz egyenesen azt írja a békés őslakókról, hogy aranyban „dúslakodtak”. Persze az erdélyi szkítákról épp annyira nem szeret hallani Bukarest, ahogy a kun származású román királyokról sem, pedig azoknak a DNS-e már évek óta árulkodó tényező.

Az ódon Verespatakon elég csak egy nagy sétát tenni az utcákon vagy betérni a római katolikus, a református, illetve az unitárius templomba, és persze a sírkertjeinkbe, hogy a magyar (s a német) nevek mint múltunk pillanatfelvételei tekintsenek reánk. Magyar szót már alig hallhatunk az utcán, bár a családnevek hangzásából könnyen kikövetkeztethető, hogy sokan az elrománosodás útjára léptek, pedig 110 évvel ezelőtt mi tettük ki a település háromezres lakosságának felét. Beszédes adat múltunkról az is, hogy Verespatakon már 1568-ban megalakult az unitárius közösség, ami még ennél is régebbi katolikus jelenlétre utal. De mindez vajon érdekelné az UNESCO-t vagy a későbbiekben ide tóduló turistákat, hiszen ez is Verespatak múltjához tartozik?

Kétlem, bár az ENSZ fiókszervezetének hivatalos honlapján csak a római, pontosabban a dáciai római bányászati múlt jelenik meg, más semmi. Ez volt a hivatkozási alap. Pedig a sok helyütt omladozó, de a falurombolástól vélhetően megmenekült Verespatak arculata nem véletlenül ontja magából a magyar lelkületet, nemhiába mesélnek minduntalan az egykori dúsgazdag bányászok házai a balkáni hatások előtti korokról. De erről általában oly mélyen hallgat a román sajtó is, mint az aranytelér a hegyek gyomrában, ahogy arról se nagyon olvasni, hogy 1849-ben a vérszemet kapott románság feldúlta a települést, a magyar lakosságot pedig lemészárolta. Egy emléktáblát vajon megér egy népirtás ténye egy világörökségi helyszínen?

Mindezek ellenére szó sincs arról, hogy elvitassuk Verespatak ókori múltját, a római bányászat reliktumainak fontosságát, de az Erdélyi-szigethegység e településsel együtt a magyar Szent Korona felségterülete volt hosszú századokig, s az Árpád-kori Magyarország gazdagságának egyik fontos alapja nem más volt, mint az arany. Európa egyik leggazdagabb aranytermő vidéke pedig épp ez a térség volt az úgynevezett aranynégyszögben. És a Magyar Királysághoz tartozó Verespatakon az aranytelért a Mátyás királyról, Szent Istvánról és Árpádról elnevezett bányajáratokban is kutatták – cián alkalmazása nélkül.

Ezek tények, ezt a magyar időszakot pedig részletekbe menően fel kell mutatni a helyszínen is, hiszen a nagy világörökségi lázban egyszeriben egy steril, ősi román településsé fog átalakulni a jelenlegi magyar határtól alig négy órára található Verespatak, ahol nem lesz helye már sem a magyar múltnak, sem a magyar művészeti és építészeti emlékek szakavatott bemutatásának. Nem lesz hely Pálfy Mór, Gesell Sándor vagy épp Kremnitzky Jakab nevének sem az emlékezetben, akik több munkában is foglalkoztak Verespatak földtanával, ércteleptanával, termésaranyfészkeivel a magyar időkben.

Bizakodásra ad okot, hogy Verespatak egyidejűleg felkerült a veszélyeztetett világörökségi helyszínek listájára is, mivel helyben sürgős óvintézkedésekre van szükség. Klaus Johannis román államfő is megjegyezte a cím elnyerése után, hogy „Verespataknak a hatóságok és a szakértők összehangolt erőfeszítései révén a helyi örökség bemutatásának és a bányavidék fenntartható fejlődésének a példájává kell válnia”. Hogy ez román olvasatban pontosan mit jelent, az majd kiderül a közeljövőben, Magyarországnak viszont minél előbb segítséget kell nyújtania ebben a maga módján. Mentsük meg Verespatakot! – szólt a bányanyitás elleni szlogen megannyi nyelven. Most legyen ez az új jelmondat: Mentsük meg a magyar Verespatakot is!

A szerző író, újságíró

(Borítókép forrása: MTI/Czeglédi Zsolt)