Bár Norvégia, Svájc, újabban Nagy-Britannia gazdasága Magyarországéval – történelmi okokból – össze sem hasonlítható, távolmaradásukat, illetve a brexitet nem anyagi, sokkal inkább politikai-társadalmi okok indokolták. Kivált a szigetország esetében. Ők az EU-bürokrácia birodalmi szándékát és lopakodó jogkiterjesztését felismerve határoztak a távozás mellett. Még akkor is, ha Theresa May, David Cameron és Boris Johnson kormányfők a népszavazást saját belpolitikai játszmáik miatt szorgalmazták. A britek, bár csekély többséggel, de a kilépés mellett határoztak.
Döntésükben az ellenőrizetlen migráció brüsszeli és strasbourgi erőltetése legalább akkora szerepet játszott, mint az EU képlékeny, tetszés szerint változó jogrendszere. Egy demokráciában a többség az, ami, akármekkora. Ehhez képest a toleranciájára büszke EU az említett törekvést, majd annak megvalósulását nemcsak elítélte, hanem éveken át gyalázta. A fősodratú média a távozókat éppúgy „mucsaiaknak” és ostobáknak titulálta, mint a Fidesz-szavazókat a magyar baloldal meg a lengyel „polgáriak”, Donald Tuskkal az élükön. A briteket a távozásról Orbán Viktor igyekezett lebeszélni, de nem a gazdaságra hivatkozva, hanem mert felismerte, hogy a brexittel az önálló nemzetek Európája koncepció elveszít egy erős és befolyásos szövetségest. Nem mellesleg azért is, mert féltette a Nagy-Britanniában dolgozó magyarok státusát.
A hazai balliberálisok ezt a törekvést is kigúnyolták, noha épp ők jajongtak hosszú éveken át munkavállalóink egy részének külföldre távozása miatt. A kiáramlásért természetesen a kormányt tették felelőssé, jóllehet feltétlen EU-rajongókként eszükbe sem jutott vagy elhallgatták, hogy az idegenbe költözés a négy alapszabadság egyike. Okai nem politikaiak, sokkal inkább a jövedelemkülönbségek váltják ki.
A Nyugat a kelet-közép-európai változásokat jó ideje összevont szemöldökkel méricskéli. Mi több, a dorgálással nem éri be. Az eszköztár változatos: fenyegetőzés, pénzügyi zsarolás, civil szervezeteknek titulált, csekély létszámú, ám annál harsányabb balliberális-anarchista egyletek vaskos támogatása, a pedofiltörvény félremagyarázása, a lengyel igazságügyi reform meg a külföldi tulajdonú, a varsói belpolitikába nyíltan beavatkozó média megregulázása, és így tovább.
Nincsen új a nap alatt. Nemzeti törekvéseinket, melyeket annak idején Moszkva brutálisan tiltott, ha kell, megtorolt, azt manapság az EU puhább eszközökkel, de éppolyan következetesen támadja. Ezt is főképp a tagállamok belpolitikai viszonyai határozzák meg – nem a demokráciaféltés –, de megnehezíti országunk felzárkózását a fejlettebb gazdaságokhoz. A nem is leplezett cél egyfajta kierőszakolt rendszerváltás, mely az önsorsrontó Nyugatnak behódoló kormányt juttatna hatalomra. Az a komprádor burzsoá réteg és szószólói, melyek az idegen céloknak korábban is készséges kiszolgálói voltak, ma ugyanazt akarják. „Mi, európai magyarok” – harsogja a magát Demokratikus Koalíciónak tituláló párt és csatlósa, a Momentum; mintha Magyarország ezer éve nem lenne szerves része a Nyugatnak, földrajzi és kulturális értelemben egyaránt.
A kormány egy évtizede törekszik arra, hogy a magyar gazdaságot diverzifikálja, vagyis több lábra állítsa a sebesen változó erőviszonyok közt. Ezért jött létre a keleti nyitásnak nevezett, felettébb sikeres irányváltás, jóllehet ipari és tőkekapcsolataink mondjuk Németországgal jottányit se gyöngültek. A nyugat-európai és tengerentúli beruházások volumene évről évre nő. Mindez nem arra mutat, hogy a kritikák össztüze ellenére Berlin, Párizs, Róma vagy akár London tőlünk annyira félne. Annak idején Gyurcsány Ferenc a magyar–orosz és a magyar–kínai gazdasági kapcsolatokat már-már megmosolyogtató hevülettel szorgalmazta, ma viszont minden rossz forrásaként próbálja eladni. Felesége, Dobrev Klára Európai Egyesült Államokat vizionál, mintha a (ma még) független országok, nemzeti kultúrák, nyelvek és hagyományok nem is léteznének. A házaspár örömmel vállalkozna a birodalmi helytartó szerepére. Ők ketten, elvbarátaik és külföldi gazdáik a szerves történelmi fejlődésről mit sem tudnak vagy figyelmen kívül hagyják azt. Ugyanígy a korábbi impériumok véres bukását, majd a hosszan elnyúló keserves újrakezdést.
Az EU néhány tagállamában a V4-ek összeállása és megerősödésük alig titkolt bosszúságot váltott ki. Franciaország, Ausztria, a Benelux államok egypár politikusa Prágát, Pozsonyt és Varsót a szövetkezéstől óva intette. A franciák a szlovákokat meg is fenyegették, s a kohéziót ma is bomlasztani akarják. Erről eszembe jut egy személyes élményem. 1993 végén Pozsonyban tanúja voltam John Major brit miniszterelnök beszédének, melyben a cseh és szlovák válásról megpróbálta lebeszélni a feleket. Mindössze pár héttel annak kimondása előtt. Akkor arra gondoltam: ha Major kormányfő – háta mögött a brit titkosszolgálattal és a kiterjedt diplomáciai testülettel – képes ekkora sületlenséggel előhozakodni, mennyit tudhat Kelet-Közép-Európáról, annak szabadságküzdelmeiről és a nemzetek önállósulási vágyáról? Most pedig az jut eszembe: mit tudnak rólunk a mai nyugati, főképp a tengerentúli politikusok?
A néhai Antall József miniszterelnök által fölelevenített visegrádi együttműködésnek történelmi előzményei vannak, ezért vált napjainkra újfent életképessé. Károly Róbert magyar, János cseh és Nagy Kázmér lengyel király egy olyan régiós tömböt hozott létre, mellyel számolnia kellett a Német-római Birodalomnak is. Megszüntette Bécs árumegállító jogát, és tág teret nyitott a kereskedelemnek. A kezdeményezés országaink viharos évszázadai során elsorvadt, de nem merült feledésbe.
A V4-ek mai célja: Nyugat-Európa kerülőútjainak kiiktatása révén az adriai és a balti kikötők gyorsvasúti és hatsávos autópályával összekötése, az energiahálózatok összekapcsolása éppolyan nagy ívű elképzelés. S ez még csak nem is az EU kárára valósul meg. Ám a V4-ek szolidaritása megnehezíti a Nyugat birodalomban gondolkodó politikusainak a dolgát. Korántsem meglepő, hogy suba alatt próbálják ellehetetleníteni. Az sem véletlen, hogy Európa vezető hatalma, Németország – térségünket korábbi és mai befolyási övezetének tekintve – a V4-ek gyöngítését nem szorgalmazza (fősodratú médiája nagyon is).
Országaink dolgát még egy jelenség nehezíti: a helyi háborúk és feszültségek globalizálódása, beleértve a közel-keleti meg a szubszaharai kilátástalanságot és a legutóbb történteket Afganisztánban. Ez – minket sem kivéve – egész Európában érezteti a hatását. Az ellenőrizetlen migráció különböző nációk összecsapásához vezethet, ahogy a líbiai, újabban az afgán törzsek esetében is. Az Egyesült Államok gigászi hadserege hiábavaló, ha politikai vezetői nem hisznek semmiben – legföljebb a hatalomban –, azaz Gilbert Keith Chesterton szavai nyomán az „akármiben” hisznek. David Petraeus amerikai tábornok, korábbi CIA-igazgató szerint a legjobb haditerv is ritkán éli túl az első találkozást az ellenséggel. Pláne, hogy húsz év után csődöt mond. A muszlim vallásosság óriási erő, mely nem a hívek zsebére és gyomrára koncentrál.
Mi, magyarok és a visegrádiak nagy múltú, keresztény szellemű nemzetek vagyunk. Államiságunkat, berendezkedésünket – ahogy a kínaiakét, az oroszokét – nem a ciklusról ciklusra vergődő francia, belga, olasz, skandináv stb. politikusok és kérészéletű pártkoalícióik határozzák meg. S ha a történelmi tanulságból nem okulnak, legalább mi ne tévesszük azokat szem elől. Főképp nem a jövő évi szavazáskor.
A szerző író
(Borítókép: Eduard Heger szlovák, Mateusz Morawiecki lengyel, Orbán Viktor magyar és Andrej Babis cseh miniszterelnök (balról jobbra) a visegrádi csoport (V4) miniszterelnökeinek csúcsértekezletén tartott sajtótájékoztatón Katowicében 2021. június 30-án. Fotó: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Fischer Zoltán)
