Bár Norvégia, Svájc, újabban Nagy-Britannia gazdasága Magyarországéval – történelmi okokból – össze sem hasonlítható, távolmaradásukat, illetve a brexitet nem anyagi, sokkal inkább politikai-társadalmi okok indokolták. Kivált a szigetország esetében. Ők az EU-bürokrácia birodalmi szándékát és lopakodó jogkiterjesztését felismerve határoztak a távozás mellett. Még akkor is, ha Theresa May, David Cameron és Boris Johnson kormányfők a népszavazást saját belpolitikai játszmáik ­miatt szorgalmazták. A britek, bár csekély többséggel, de a kilépés mellett határoztak.

Döntésükben az ellenőrizetlen migráció brüsszeli és strasbourgi erőltetése legalább akkora szerepet játszott, mint az EU képlékeny, tetszés szerint változó jogrendszere. Egy demokráciában a többség az, ami, akármekkora. Ehhez képest a toleranciájára büszke EU az említett törekvést, majd annak megvalósulását nemcsak elítélte, hanem éveken át gyalázta. A fősodratú média a távozókat éppúgy „mucsaiaknak” és ostobáknak titulálta, mint a Fidesz-szavazókat a magyar baloldal meg a lengyel „polgáriak”, Donald Tuskkal az élükön. A briteket a távozásról Orbán Viktor igyekezett lebeszélni, de nem a gazdaságra hivatkozva, hanem mert felismerte, hogy a brexittel az önálló nemzetek Európája koncepció elveszít egy erős és befolyásos szövetségest. Nem mellesleg azért is, mert féltette a Nagy-Britanniá­ban dolgozó magyarok státusát.

A hazai balliberálisok ezt a törekvést is kigúnyolták, noha épp ők jajongtak hosszú éveken át munkavállalóink egy részének külföldre távozása miatt. A kiáramlásért természetesen a kormányt tették felelőssé, jóllehet feltétlen EU-rajongókként eszükbe sem jutott vagy elhallgatták, hogy az idegenbe költözés a négy alapszabadság egyike. Okai nem politikaiak, sokkal inkább a jövedelemkülönbségek váltják ki.

A Nyugat a kelet-közép-európai változásokat jó ideje összevont szemöldökkel méricskéli. Mi több, a dorgálással nem éri be. Az eszköztár változatos: fenyegetőzés, pénzügyi zsarolás, civil szervezeteknek titulált, csekély létszámú, ám annál harsányabb balliberális-anarchista egyletek vaskos támogatása, a pedofiltörvény félremagyarázása, a lengyel igazságügyi reform meg a külföldi tulajdonú, a varsói belpolitikába nyíltan beavatkozó média megregulázása, és így tovább.

Nincsen új a nap alatt. Nemzeti törekvésein­ket, melyeket annak idején Moszkva brutálisan tiltott, ha kell, megtorolt, azt manapság az EU puhább eszközökkel, de éppolyan következetesen támadja. Ezt is főképp a tagállamok belpolitikai viszonyai határozzák meg – nem a demokráciaféltés –, de megnehezíti országunk felzárkózását a fejlettebb gazdaságokhoz. A nem is leplezett cél egyfajta kierőszakolt rendszerváltás, mely az önsorsrontó Nyugatnak behódoló kormányt juttatna hatalomra. Az a komprádor burzsoá réteg és szószólói, melyek az idegen céloknak korábban is készséges kiszolgálói voltak, ma ugyanazt akarják. „Mi, európai magyarok” – harsogja a magát Demokratikus Koalíciónak tituláló párt és csatlósa, a Momentum; mintha Magyarország ezer éve nem lenne szerves része a Nyugatnak, földrajzi és kulturális értelemben egyaránt.

A kormány egy évtizede törekszik arra, hogy a magyar gazdaságot diverzifikálja, vagyis több lábra állítsa a sebesen változó erőviszonyok közt. Ezért jött létre a keleti nyitásnak nevezett, felettébb sikeres irányváltás, jóllehet ipari és tőkekapcsolataink mondjuk Németországgal jottányit se gyöngültek. A nyugat-európai és tengerentúli beruházások volumene évről évre nő. Mindez nem arra mutat, hogy a kritikák össztüze ellenére Berlin, Párizs, Róma vagy akár London tőlünk annyira félne. Annak idején Gyurcsány Ferenc a magyar–orosz és a magyar–kínai gazdasági kapcsolatokat már-már megmosolyogtató hevülettel szorgalmazta, ma viszont minden rossz forrásaként próbálja eladni. Felesége, Dobrev Klára Európai Egyesült Államokat vizionál, mintha a (ma még) független országok, nemzeti kultúrák, nyelvek és hagyományok nem is léteznének. A házaspár örömmel vállalkozna a birodalmi helytartó szerepére. Ők ketten, elvbarátaik és külföldi gazdáik a szerves történelmi fejlődésről mit sem tudnak vagy figyelmen kívül hagyják azt. Ugyanígy a korábbi impériumok véres bukását, majd a hosszan elnyúló keserves újrakezdést.

Az EU néhány tagállamában a V4-ek összeállása és megerősödésük alig titkolt bosszúságot váltott ki. Franciaország, Ausztria, a Benelux államok egypár politikusa Prágát, Pozsonyt és Varsót a szövetkezéstől óva intette. A franciák a szlovákokat meg is fenyegették, s a kohéziót ma is bomlasztani akarják. Erről eszembe jut egy személyes élményem. 1993 végén Pozsonyban tanúja voltam John Major brit miniszterelnök beszédének, melyben a cseh és szlovák válásról megpróbálta lebeszélni a feleket. Mindössze pár héttel annak kimondása előtt. Akkor arra gondoltam: ha Major kormányfő – háta mögött a brit titkosszolgálattal és a kiterjedt diplomáciai testülettel – képes ekkora sületlenséggel előhozakodni, mennyit tudhat Kelet-Közép-Európáról, annak szabadságküzdelmeiről és a nemzetek önállósulási vágyáról?  Most pedig az jut eszembe: mit tudnak rólunk a mai nyugati, főképp a tengerentúli politikusok?

A néhai Antall József miniszterelnök által fölelevenített visegrádi együttműködésnek történelmi előzményei vannak, ezért vált napjaink­ra újfent életképessé. Károly Róbert magyar, János cseh és Nagy Kázmér lengyel király egy olyan régiós tömböt hozott létre, mellyel számolnia kellett a Német-római Birodalomnak is. Megszüntette Bécs árumegállító jogát, és tág teret nyitott a kereskedelemnek. A kezdeményezés országaink viharos évszázadai során elsorvadt, de nem merült feledésbe.

A V4-ek mai célja: Nyugat-Európa kerülőútjainak kiiktatása révén az adriai és a balti kikötők gyorsvasúti és hatsávos autópályával összekötése, az energiahálózatok összekapcsolása éppolyan nagy ívű elképzelés. S ez még csak nem is az EU kárára valósul meg. Ám a V4-ek szolidaritása megnehezíti a Nyugat birodalomban gondolkodó politikusainak a dolgát. Korántsem meglepő, hogy suba alatt próbálják ellehetetleníteni. Az sem véletlen, hogy Európa vezető hatalma, Németország – térségünket korábbi és mai befolyási övezetének tekintve – a V4-ek gyöngítését nem szorgalmazza (fősodratú médiája nagyon is).

Országaink dolgát még egy jelenség nehezíti: a helyi háborúk és feszültségek globalizálódása, beleértve a közel-keleti meg a szubszaharai kilátástalanságot és a legutóbb történteket Afganisztánban. Ez – minket sem kivéve – egész Európában érezteti a hatását. Az ellenőrizetlen migráció különböző ­nációk összecsapásához vezethet, ahogy a líbiai, újabban az afgán törzsek esetében is. Az Egyesült Államok gigászi hadserege hiábavaló, ha politikai vezetői nem hisznek semmiben – legföljebb a hatalomban –, azaz Gilbert ­Keith Chesterton szavai nyomán az „akármiben” hisznek. David Petraeus amerikai tábornok, korábbi CIA-igazgató szerint a legjobb haditerv is ritkán éli túl az első találkozást az ellenséggel. Pláne, hogy húsz év után csődöt mond. A muszlim vallásosság óriási erő, mely nem a hívek zsebére és gyomrára koncentrál.

Mi, magyarok és a visegrádiak nagy múltú, keresztény szellemű nemzetek vagyunk. Államiságunkat, berendezkedésünket – ahogy a kínaiakét, az oroszokét – nem a ciklusról ciklusra vergődő francia, belga, olasz, skandináv stb. politikusok és kérészéletű pártkoalícióik határozzák meg. S ha a történelmi tanulságból nem okulnak, legalább mi ne tévesszük azokat szem elől. Főképp nem a jövő évi szavazáskor.

A szerző író

(Borítókép: Eduard Heger szlovák, Mateusz Morawiecki lengyel, Orbán Viktor magyar és Andrej Babis cseh miniszterelnök (balról jobbra) a visegrádi csoport (V4) miniszterelnökeinek csúcsértekezletén tartott sajtótájékoztatón Katowicében 2021. június 30-án. Fotó: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Fischer Zoltán)