„Elpusztítja a falvakat, ólakat, istállókat, a kertet / S mind, mi az országnak haszna, előnye vala / Esztelenűl kirabol kápolnát, templomot egyben, / Illatozó oltárt, isteni szent helyeket. / Nem szégyellte a szűzi szemérmet sérteni a nép, / Bántva apáczákat és a szűzek csapatát. / […] Itt ezeket vértől csepegő kard élivel ölte, / Ott azokat hajitó dárda teríti le mind. / Vas pengéje a belső részeket éri emennél, / Annál a szívet, a torkot, a vállat, a főt. / Megszenesítve karót, ráhúzza emennek a testét / S lábszárát, kezeit tépi ki annak amott.”

Nagyszombati Márton könnyebben tudta volna elősorolni a Tisza minden halát, a világ összes madarát és nemzetét, mint a parasztvezér seregének bűneit. A marxista történetírásban azonban a parasztsereg által elkövetett egykori szörnyűségek elsikkadtak. Andics Erzsébet történész már 1952-ben ezt írta a Magyar Történelmi Társulat közlönyében: „Rákosi elvtárs, Sztálin legjobb magyar tanítványa Sztálin elvtárs nyomdokaiban jár, amikor rámutat azokra a tradíciókra, amelyeknek történetünk feldolgozásánál központi helyet kell elfoglalniuk. Különösen őrizzük és ápoljuk azokat a történelmi tradíciókat, melyek dolgozó népünkkel függnek össze. Ezért keltettük új életre az annyit ócsárolt és rágalmazott Dózsa György emlékét.”

És valóban, a parasztháború történetének ideológiai alapon való átformálására a kommunisták erőteljes kísérleteket tettek azért, hogy Dózsa tevékenységében kimutathassák a „haladást” szolgáló politikai törekvések (így az „osztályharc”) korai előzményét. Dózsa Györgyöt ma Romániában megbecsülik, utcák is viselik a nevét (ez utóbbit csak azért nem kifogásolhatjuk, mert e téren nálunk sem különb a helyzet), de megbecsülik Avram Iancut, az 1848–49-es magyar szabadságharc román ellenségét is, akinek több településen van szobra, és a hivatalos román történetírás szerint hősnek számít. Sokan a véreskezű lázadók, Horea, Cloșca és Crișan emlékét is tisztelik. A román történetírásnak a magyar történelemhez való viszonya közismert, ma is előfordul, hogy a magyar vonatkozású történelmi tényeket meghamisítják, elferdítik.

A temesvári hagyományőrző bemutatón nyilván nem hangzik el Dózsa ceglédi (1514. májusi) kiáltványa, amely szerint:„[…] számkivetés és örök büntetés, valamint fejetek és minden javatok elvesztésének terhe alatt parancsoljuk és rendeljük, hogy rögtön és azonnal, amint jelen levelünket látjátok, minden késedelem és kifogás nélkül jöjjetek, repüljetek és igyekezzetek Cegléd mezővárosába; és siessetek, hogy így a szent csapat és áldott gyülekezet a nevezett hűtelen és gonosz nemeseknek erejét és kezét korlátolni, megfékezni és megzabolázni tudja. Ha úgy tesztek, jól van; különben a fent írt büntetést vonjátok magatokra. Sőt ezzel sem érjük be; hanem saját telketeken kapufélfátokra függesztetünk és akasztatunk fel, nyársba vonatunk, vagyonotokat elpusztítjuk és zsákmányra hagyjuk, feleségeiteket és gyermekeiteket pedig megöletjük.”

Íme, az Ady Endre által megénekelt „népért síró bús, bocskoros nemes” igazi arca. A temesvári bemutató egyik jelenete pedig ábrázolhatná szegény, kerékbe tört Csáky Miklós püspök fejjel lefelé történt karóba húzását, mert ahhoz valóban illene Szűz Mária kivetített képe.

A szerző író, újságíró

Derkovits Gyula: Dózsa a várfokon. Forrás: WIKIPEDIA