Az egyetemekről kikerülő diákok a különféle intézményekben elhelyezkedve tovább képviselik e zavaros eszméket. E „csendes kulturális forradalom” lassanként elérte a Demokrata Pártot is. Tíz évvel ezelőtt a fehér liberálisok negyven százaléka gondolta úgy, hogy az amerikai feketék a rasszizmus miatt nem boldogulnak. Ma már több mint hetven százalékuk látja így. Hillary Clinton a rendszerben rejlő rasszizmusról beszélt, Biden pedig négymilliárd dollárral segíti a nem fehér farmereket. A hollywoodi filmekben már jó ideje többnyire feketék vagy nők a főnökök (az utóbbiakat is uramnak kell szólítani), és a másság szimpatikus tálalása szinte kötelező toposz lett.

A Facebook ebben is élen jár: 2023-ra azt a célt tűzte ki, hogy állománya felének az alulreprezentált közösségekből kell kikerülnie.

Mérvadónak tekintik, hogy a mozgalom vajon elterjed-e az üzleti életben is. Ennek már vannak jelei. Egy kiskereskedelmi hálózat kétmilliárd dollárt fordít arra, hogy fekete tulajdonosok legyenek a beszállítói. A Walmart, a kiskereskedelem „titánja” százmillió dollárt költ a rendszerszintű rasszizmus feltárására. A marketingszakma azt sulykolja, hogy az identitáspolitikai elvek követése az üzleti életben is kifizetődő. Az identitáspolitika Amerikában elterjedt megnevezése, a wokism (éberség) után vállalati wokizmusnak nevezik a jelenséget. A mozgalom nemzedéki ellentéteket szül: a Z generációt és a fiatal millenniumiakat, akik az új eszmék hívei, szembefordítja az idősek X generációval és a baby boomerekkel.

Az illiberális bal legveszélyesebb támadásait az osztálytermekben indítja. Ha az iskolai vizsgáztatás során az derül ki, hogy a fehér gyerekek jobban teljesítenek, mint a színes bőrűek, akkor el kell törölni a vizsgarendszert. Ez a mindenáron való egyenlőségre törekvés az oktatásban például a gyengébbeket megfosztaná annak lehetőségétől, hogy segítséget kapjanak, a tehetségesek pedig nem fejthetik ki képességeiket a társadalom javára. Sorozatosan csökkentik a követelményeket, hogy azoknak minden gyerek meg tudjon felelni. Kaliforniában a matematika tanrendje például jelentős mértékben a társadalmi igazságosság körébe tartozó témákkal foglalkozik. Oregonban eltörölték a középiskolai olvasási, írási és matematikai követelményeket, hogy a nem fehér tanulók egyenlőségét ily módon is elősegítsék.

Korábban már beszámoltunk róla, hogy a Spiegel – bár baloldali lap lévén – erősen kritikus hangnemben ismertette a nyugati identitáspolitika mai vadhajtásait. Most az Economist is megelégelte ezeket a tévelygéseket. „Valami nagyon félrecsúszott a nyugati liberalizmussal” – kezdi szeptember 4-i számának vezércikkét, amelynek fő témája a Nyugatot az Amerikából kiinduló illiberális bal által fenyegető veszély. Saját magát a lap a klasszikus liberalizmus képviselőjének tekinti, amelytől az egyik torzulás a populizmus (illiberális jobb), a másik az illiberális bal. A fő különbséget abban látja, hogy a klasszikus liberalizmusnak a társadalmi fejlődés alulról jövő, spontán folyamat, nem határozható meg előre, és a hatalmi ágak szétválasztása miatt egyik társadalmi csoport sincs abban a helyzetben, hogy tartós befolyásra tegyen szert a többi fölött. Ezzel szemben az illiberálisok előre meghatározzák a célokat.

Az illiberális bal le akarja bontani a fejlődés útjában álló faji, szexuális és más hierarchiákat. Míg a klasszikus liberalizmus annak híve, hogy a különféle társadalmi-gazdasági érdekek egy fair verseny során mérjék össze erejüket, az illiberális bal szerint a fenti hierarchiák miatt a verseny eleve nem lehet tisztességes. Mániája az egyenlőségteremtés. Szerinte az egyik ilyen öröklött hie­rarchia a szexizmus. Ezért akarja az identitáspolitika a bio­lógiai különbségeket eltörölni. Sőt, újabban már a nyelvekkel is meggyűlt a baja. Ma már számtalan írás témája, hogy miként lehetne áthidalni, meghaladni az indoeurópai nyelvekre jellemző nyelvtani nemeket.

Milton Friedmantól származik a mondás, hogy aki az egyenlőséget a szabadság elé helyezi, az egyiket sem fogja tudni megvalósítani. Hiába szolgáltat erre a kommunista és szocialista rendszerek 1917 és 1990 közötti történelme ékes példát, a progresszívok nem tanultak belőle. Száz évvel ezelőtt a klasszikus liberalizmust a bolsevizmus és a fasizmus rákfenéje próbálta meg elpusztítani Európában. Ezt teszi ma az illiberális bal, a mai identitáspolitikusok.

Súlyosabb szavakat aligha találhatunk e mai kurzus elítélésére. Nem értünk viszont egyet azzal, hogy az Economist az illiberális jobbot a populizmussal azonosítja és hasonlóan kártékonynak tartja. Szótárából hiányzik a klasszikus konzervatív, a nemzeti konzervatív kategorizálás. Eredetileg a klasszikus liberalizmus és a konzervativizmus abban tért el egymástól, hogy míg a liberalizmus az egyén, a konzervativizmus a közösségek jogait helyezte előtérbe. A nemzet, a család, a vallás előnyben részesítése nem az a fajta megkülönböztetés, amely ellen a középutas liberalizmusnak harcolnia kellene.

Az Economist elemzéséből kiolvasható a rejtett aggodalom: vajon mi lesz a szabad világgal, ha vezető nagyhatalma áldozatul esik e divatos ideológiai hóbortoknak? És e hullám ráadásul még nem is érte el csúcspontját. A mi aggodalmunk pedig az, hogy mi lesz az Európai Unióval, ha e progresszív őrület ott is tovább terjed?

Mindez egy alapvető kérdésre vezethető vissza: mi a jelentősége, súlya a biológiai, faji összetevőknek, és vajon minden eltérést és rendellenességet csakis a rossz, elhibázott társadalompolitika okoz? Röviden így foglalnám össze: milyen szerepet játszik a kulturális evolúció egy társadalom életében?

A szerző közgazdász, társadalomkutató

(Borítókép: Pexels)