Képzeljünk el egy beszélgetést az Átlátszó nevű ultrabaloldali internetes oldal képviselője és a LIBE-bizottság zöldpárti vezetője, Gwendoline Delbos-Corfield között, amit a magyar jogállami helyzet megítélése miatt folytatnak!
Nem nehéz dolog, hiszen ismerjük a hazai médium objektívnek és tényszerűnek hazudott tartalmait, illetve a hozzánk látogató külföldi képviselők álláspontját is. Egy ilyen beszélgetés arról szól, hogy az Európai Parlament Magyarországon vizsgálódó politikusa tanúként hallgatja meg a „független” médium képviselőjét. Zárójel: az Átlátszó azért „független”, mert megalapításától kezdve hosszú éveken át a Gyurcsány–Bajnai-kormányok államtitkára volt a tulajdonosa, egészen addig, amíg az illető be nem került Karácsony Gergely mellé tanácsadónak és fővárosi cégvezetőnek. Mindebből napnál is világosabb számunkra a tényfeltáró médium függetlensége. Bár a gyűlölet is okoz egyfajta függőséget, amiből nincs hiány az Átlátszónál a magyar jobbközép politikusok irányában. Zárójel bezárva.
Az EP soros inkvizítora és a „független” magyar tényfeltáró újságíró közötti elképzelt beszélgetés A tanú című film egyik emblematikus jelenetét idézi fel, amikor Virág elvtárs véletlenül az előre megírt ítéletet veszi elő a táskájából a tanúvallomás helyett. Mindenki tudta, hogy a Budapestre látogató LIBE-delegáció táskájában is ott az ítélet, annak ismeretében nyilatkozott nekik a „független” sajtó, és annak ellenére próbálta tisztázni magát a magyar kormány.
A tanú című film az ötvenes évek Magyarországának brutális és primitív módszereit mutatja be, a mai valóság viszont picit más. Mert akkor a hatalom fegyveresei megírták és ráerőszakolták az emberekre az akaratukat, most viszont az agresszor és a statisztái együtt írják a sztorit. A LIBE magyarellenes erői az Átlátszótól és a többi „független” médiumtól szedik össze a hamis információkat, majd összerakják a hazugsághalmazt jelentéssé, eljönnek vele, hitelesíttetik a „tanúkkal”, és már nyilatkozzák is az előre megírt ítéletet. Pelikán gátőrt fenyegetésekkel, letartóztatásokkal kényszerítik tanúskodásra, a magyar „függetlenek” maguktól, lelkesen írják a feljelentéseiket. Abban viszont hasonlít a két korszak egymásra, hogy a mostani bizottsági meghallgatások pontosan olyan színjátékok, mint az ötvenes években a koncepciós perek bírósági tárgyalásai voltak. A magyar kormány érveire és a valóságra egyáltalán nem kíváncsiak a bírák, a koncepció szövegírói döntik el a vádlott sorsát.
És lám, a kötelező körök megfutása után a LIBE-bizottság vezetője előveszi az előre megírt ítéletet, és telehazudja a médiát Magyarországról. Íme egy példa: „Az ellenzék soha nem kap időt a közszolgálati médiában, soha nem tudja közvetlenül elérni a szavazókat, mert nem szerepel a tévében, a rádióban.” A képviselő hölgy szerint ezért nem lehet tiszta Magyarországon a választás.
A zöldpárti politikus több módon is hazudik. Az egyszerű és kevésbé lényeges módja az, hogy az állítás nem igaz, mert a közszolgálati médiában szoktak szerepelni baloldali politikusok is. A bonyolultabb és egyben lényegesebb hazugsága az, hogy a közszolgálati médiában való politikusi szereplésnek olyan nagy hatása lenne a választásra, ahogy a LIBE vezetője mondja. A valóság pont az ellentéte ennek a mondatnak. A közmédiának elsősorban tájékoztató, ismeretterjesztő és kultúramegőrző feladata van, a politikai súlya, befolyása a médiatérben csekély.
A rendszerváltás idején, amikor a médiatörvényt alkották, és közben óriási csatákat vívtak a pártok, még döntő szerepe volt. Aki uralta, az a mindennapi közbeszédet befolyásolni tudta. A Nap-kelte című reggeli tévéműsor például az MSZP házimozija volt, 1989-től egészen 2009-ig sugárzott, és mindenben mindenkor készségesen kiszolgálta az aktuális MSZP–SZDSZ-kormányokat. A Fidesz bojkottálta is, mert sem szakmailag, sem politikailag nem kívánta legitimálni az egyoldalú pártpropagandát. Azóta eltelt harminc év, megjelentek a kereskedelmi médiumok, az internet és a közösségi média, amelyek elsöpörték a közmédia politikai jelentőségét. Természetesen sem a „független” magyar médiumok, sem a LIBE-bizottság tagjai nem ostobák, pontosan tudják, hogy hazudnak, de ez nem zavarja őket.
Külön pikantériája a történetnek, hogy a LIBE-delegáció vezetője egy hazai neonáci párt képviselőjétől idézte azt a baromságot, hogy Magyarországon egypártrendszer van. Úgy tűnik, a balliberális politika világában vannak jó nácik is, azok, akik az érdekeik szerint nyilatkoznak. Ilyenkor nem kell jelzőt használni a hivatkozásnál, csak „egy jobbikos országgyűlési képviselőként” érdemes emlegetni. Az a két LIBE-tag viszont, aki különvéleményt fogalmazott meg, magyarán nem hazudozott a magyar jogállami helyzetről, megkapta a szélsőjobboldali jelzőt, mert ha nem értesz egyet egy balliberálissal, akkor csak szélsőséges lehetsz. Így működik a liberális szólásszabadság.
A szerző újságíró
Borítókép: Gwendoline Delbos-Corfield francia európai parlamenti képviselő, a Zöldek/Európai Szabad Szövetség képviselőcsoport alelnöke. Fotó: MTI/Máthé Zoltán
