Képzeljünk el egy beszélgetést az Átlátszó nevű ultrabaloldali internetes oldal képviselője és a LIBE-bizottság zöldpárti vezetője, Gwendoline Delbos-Corfield között, amit a magyar jogállami helyzet megítélése miatt folytatnak!
Nem nehéz dolog, hiszen ismerjük a hazai médium objektívnek és tényszerűnek hazudott tartalmait, illetve a hozzánk látogató külföldi képviselők álláspontját is. Egy ilyen beszélgetés arról szól, hogy az Európai Parlament Magyarországon vizsgálódó politikusa tanúként hallgatja meg a „független” médium képviselőjét. Zárójel: az Átlátszó azért „független”, mert megalapításától kezdve hosszú éveken át a Gyurcsány–Bajnai-kormányok államtitkára volt a tulajdonosa, egészen addig, amíg az illető be nem került Karácsony Gergely mellé tanácsadónak és fővárosi cégvezetőnek. Mindebből napnál is világosabb számunkra a tényfeltáró médium függetlensége. Bár a gyűlölet is okoz egyfajta függőséget, amiből nincs hiány az Átlátszónál a magyar jobbközép politikusok irányában. Zárójel bezárva.
Az EP soros inkvizítora és a „független” magyar tényfeltáró újságíró közötti elképzelt beszélgetés A tanú című film egyik emblematikus jelenetét idézi fel, amikor Virág elvtárs véletlenül az előre megírt ítéletet veszi elő a táskájából a tanúvallomás helyett. Mindenki tudta, hogy a Budapestre látogató LIBE-delegáció táskájában is ott az ítélet, annak ismeretében nyilatkozott nekik a „független” sajtó, és annak ellenére próbálta tisztázni magát a magyar kormány.
A tanú című film az ötvenes évek Magyarországának brutális és primitív módszereit mutatja be, a mai valóság viszont picit más. Mert akkor a hatalom fegyveresei megírták és ráerőszakolták az emberekre az akaratukat, most viszont az agresszor és a statisztái együtt írják a sztorit. A LIBE magyarellenes erői az Átlátszótól és a többi „független” médiumtól szedik össze a hamis információkat, majd összerakják a hazugsághalmazt jelentéssé, eljönnek vele, hitelesíttetik a „tanúkkal”, és már nyilatkozzák is az előre megírt ítéletet. Pelikán gátőrt fenyegetésekkel, letartóztatásokkal kényszerítik tanúskodásra, a magyar „függetlenek” maguktól, lelkesen írják a feljelentéseiket. Abban viszont hasonlít a két korszak egymásra, hogy a mostani bizottsági meghallgatások pontosan olyan színjátékok, mint az ötvenes években a koncepciós perek bírósági tárgyalásai voltak. A magyar kormány érveire és a valóságra egyáltalán nem kíváncsiak a bírák, a koncepció szövegírói döntik el a vádlott sorsát.