Hogy a lényeget, a lovaglást ne felejtsem, itt történtek a legnagyobb módosítások. A múlt század elején, nagyjából a hatvanas évekig még öt kilométeres, 20-25 természetes, többnyire rögzített terepakadállyal nehezített pálya várta a versenyzőket, innen kezdve viszont rohamosan csökkentek a feltételek, és vele mindaz a gyönyörűséges, bizsergető izgalom, ami ezt a számot a sportág koronájává tette. De még így is kiszámíthatatlan, csiklandós tusa maradt, hiszen négy lába van a lónak, mégis megbotlik. Az öttusázó itt nem a „saját”, jól ismert lovával szerepel, hanem azzal, amelyiket a rajt előtt kisorsolja magának. De az egésznek épp ez adta a velejét. Az öttusára a lovaglás tette föl a koronát.

A tehetetlen ember keserűségével olvasom most a nemzetközi szövetség illetékes emberének a „magyarázatát”, miszerint „a lovaglás akadályt jelent az öttusa fejlődésében gyakorlati és anyagi szempontból is”. És hogy ők már három éve gondolkodnak ezen a lépésen. No igen. Meg kell felelni az üzleti elvárásoknak, főképp a nézettségnek, hogy eladható reklámhordozó legyen az egész a tévében, az újságokban, mindenütt. Hányinger.

Ebben a nyomorult versenyben bukott fel a boldogtalan öttusaló. Nem számított az évszázados hagyomány, az olimpiai eszme, Coubertin… Semmi.

Öttusa – lovaglás nélkül. Mint az erdő madárdal nélkül.

Borítókép: Gulyás Michelle öttusázó (Fotó: Tumbász Hédi)