A Nemzetközi Öttusaszövetség kivette a sportág programjából a lovaglást. Arról még nem döntöttek, mi kerül a helyére. Bár ez végül is mindegy. Akárhogyan határoznak is, az már egy másik sportág lesz. A párizsi olimpián búcsúzik a „lovas” öttusa: 1912–2024 – élt 112 évet.
(Gépiesen írom a cikket. Jobb híján összetörném a klaviatúrát.)
Pierre de Coubertin báró, az újkori olimpia életre hívója álmodta meg az öttusát: „Kell legyen egy sportág, amely a férfiasság mintaképe.” Ebből az ötletből született a modern pentatlon: lovaglás, vívás, lövészet, úszás és futás. (A futárról, a hírvivő harcosról szól a sportág alapítótörténete. A lovas katona parancsot kap: üzenetet kell eljuttatnia az ellenséges vonalakon túli szövetségeshez. Nyeregbe pattan, átugrat minden akadályt, közben párbajtőrével, pisztolyával küzd a rátámadó ellenséggel, s bár lovát kilövik alóla, nem adja fel, átúszik az útjába kerülő folyón, végül futva éri el a célt.) Az öttusázó a sokoldalúsága révén lett a sport polihisztora.
Hogy újra betolakodjak a cikkbe, engem sok más mellett az csalogatott a pentatlonhoz, hogy itt egymással homlokegyenest más sportágakban kellett „tusakodni”. Hiszen egészen más kell a felajzott, lüktető víváshoz, mint az idegrendszert kikapcsoló, álmos lövészethez, más a végtelen edzésmonotóniát követelő úszáshoz, futáshoz, megint más az erélyt, szuggesztivitást váró lovagláshoz. Az edzések sem voltak egyformák, mindenki azt gyakorolta a legtöbbet, amelyik a gyöngéje volt. Így lett végül mindnyájunk gyöngéje az öttusa. Benne az ezerszer áldott lovaglással. Kínlódom, hogy el ne sírjam magam.
Nekünk különösen szívünkhöz nőtt az öttusa. Ha másért nem, mert az olimpiák örökrangsorában mi álltunk az élen kilenc arany-, nyolc ezüst- és hat bronzéremmel. Az egyéni versenyekben öt bajnokunkért szólt a magyar himnusz. Felállva sorolom őket: Németh Ferenc, Török Ferenc, Balczó András, Martinek János, Vörös Zsuzsa.
Már évtizedek óta egyvégtében küzdött a modern pentatlon, hogy maradhasson az olimpiák műsorán. A verseny lebonyolítási rendjét sűrűn változtatták, de a tusák ugyanazok maradtak. Szabályok, feltételek, pontszámítások igen, versenyszámok soha. Még szép! Az szentírás volt – így született az öttusa, így került be a sportágak históriájába. (Az első komolyabb változások a barcelonai olimpia után kezdődtek, először az öt versenynapot csökkentették – előbb négyre, majd háromra, kettőre, végül egyre –, majd rövidültek az úszó- és a futótávok. Ráadásul a futás a romantikus erdei, hegyi terepről sík pályára, stadionokba került, sőt később összevonták a lövészettel. Utóbbi is változott: a sportpisztolyt előbb lég-, majd lézerpisztolyra cserélték.)
Hogy a lényeget, a lovaglást ne felejtsem, itt történtek a legnagyobb módosítások. A múlt század elején, nagyjából a hatvanas évekig még öt kilométeres, 20-25 természetes, többnyire rögzített terepakadállyal nehezített pálya várta a versenyzőket, innen kezdve viszont rohamosan csökkentek a feltételek, és vele mindaz a gyönyörűséges, bizsergető izgalom, ami ezt a számot a sportág koronájává tette. De még így is kiszámíthatatlan, csiklandós tusa maradt, hiszen négy lába van a lónak, mégis megbotlik. Az öttusázó itt nem a „saját”, jól ismert lovával szerepel, hanem azzal, amelyiket a rajt előtt kisorsolja magának. De az egésznek épp ez adta a velejét. Az öttusára a lovaglás tette föl a koronát.
A tehetetlen ember keserűségével olvasom most a nemzetközi szövetség illetékes emberének a „magyarázatát”, miszerint „a lovaglás akadályt jelent az öttusa fejlődésében gyakorlati és anyagi szempontból is”. És hogy ők már három éve gondolkodnak ezen a lépésen. No igen. Meg kell felelni az üzleti elvárásoknak, főképp a nézettségnek, hogy eladható reklámhordozó legyen az egész a tévében, az újságokban, mindenütt. Hányinger.
Ebben a nyomorult versenyben bukott fel a boldogtalan öttusaló. Nem számított az évszázados hagyomány, az olimpiai eszme, Coubertin… Semmi.
Öttusa – lovaglás nélkül. Mint az erdő madárdal nélkül.
