Egy év sem telt azóta, hogy Joe Biden elfoglalta a Fehér Házat, a Demokrata Párt háza táján máris válsághelyzet alakult ki: miközben az elnök népszerűségi indexe szinte precedens nélküli összeomlást produkált néhány hónap alatt, addig – mind a jövő évi félidős választások, mind pedig a 2024-es elnökválasztás szempontjából kulcsfontosságú, és a hagyományosan kék színezetű – Virginia állam lakosai a múlt héten megrendezett kormányzóválasztáson egyértelművé tették, hogy nem kérnek többet a baloldalból.
Ami a jövő évben megrendezésre kerülő amerikai félidős választásokat illeti – amelynek kimenetele nagymértékben meghatározza majd a Biden-adminisztráció utolsó két évének mozgásterét –, túlzás nélkül kijelenthető, hogy ennél rosszabb szájízzel talán nem is készülhetne rá a Demokrata Párt. Pedig a januári elnöki beiktatást követően sem a párt politikusai, sem annak szimpatizánsai nem csináltak titkot abból, hogy várakozásaik szerint a Fehér Ház elfoglalásából adódó lendület egészen a ’22-es félidős választásokig ki fog tartani. S bár számos politikai kommentátor és elemző óva intette a demokraták kemény magját attól, hogy túlságosan elbízzák magukat, az elmúlt hónapokban két fronton is látott baloldali összeomlást talán senki sem tudta volna megjósolni.
A számok vonatkozásában érdemes első ízben magát az elnöki teljesítményt vizsgálni: Joe Biden népszerűségi indexének példa nélküli zuhanása szemmel láthatóan nem pusztán a választók hangulatingadozásának a lenyomata, hanem olyan, konkrétan az elnöki kormányzáshoz kötött lakossági visszajelzések sorozata, amely egyértelműen jelzi az amerikaiak bizalomvesztését.
Miközben az elnök a tavaszi gazdaságélénkítő csomagjának köszönhetően viszonylag stabilan, 55 százalékpontos bizalmi indexszel őrizte a lakosság támogatását, addig nyárra a koronavírus-járvány, valamint az oltatlan állampolgárokkal összefüggő egészségügyi kihívások miatt ez a szám 51 százalékpontra olvadt. Csak rövid ideig tartotta magát ezen a ponton, ugyanis az afganisztáni, csúfos amerikai kivonulás után soha nem látott mélységekbe, eleinte 45, majd 42 százalékpontra csökkent a támogatottsága. Annak érdekében, hogy e lejtmenetet a megfelelő fénytörésben vizsgálhassuk, érdemes megemlíteni Joe Biden elődjének, a fősodor által kifejezetten megosztónak titulált Donald Trumpnak a számait, amelyek a négy évvel ezelőtt mért azonos időszakban nem sokkal maradtak el a fősodor megítélésében rendkívül népszerűnek számító Biden eredményeitől.
Ugyanakkor az amerikai baloldal válsághelyzetét hiba lenne kizárólag az elnök elutasítottságával magyarázni, ugyanis a legfrissebb felmérések szerint szignifikáns választói átrendeződéseket látni a demokraták táborán belül. Bár a párt magszavazói továbbra is magas elkötelezettségi mutatókkal rendelkeznek, egy ideje két számjegyűre duzzadt azon bizonytalanok száma, akik a 2020-as elnökválasztáson hiába szavaztak balra, mostanra már vagy a kiábrándultak, vagy a protestszavazók táborát erősítik. Az Egyesült Államok választási rendszerének ismeretében ennek a választói szegmensnek kifejezetten nagy a politikai értéke, hiszen számtalan billegő államban gyakran egymást követő választásokon is a mérleg nyelveként képesek szolgálni azzal, ha bizonyos össztársadalmi ügyek mentén kollektíven egy irányba mozdulnak el.
Ennek tudatában érdemes kitérni a kedden megrendezett Virginia állambeli kormányzóválasztás eredményeire, miszerint egy 12 éve demokrata fellegvárként ismert állam csúszott Glenn Youngkin republikánus kormányzójelölt kezébe. A részletek szerint éppen a korábban említett (szuburbánus) bizonytalanok hátráltak ki nagy számban a Demokrata Párt jelöltje, Terry McAuliffe mögül, s formáltak többséget a republikánusokkal.
E folyamat elsősorban két okkal magyarázható. Egyrészt, ami a szövetségi politikát illeti, számos virginiai lakos – az afganisztáni kudarcos kivonulást észben tartva – magát a kormányzóválasztást egyfajta Biden elleni referendumként értelmezte, amelynek az élét leginkább az adta, hogy az állam a világ legnagyobb haditengerészeti bázisának, valamint százezer katonai szolgálatot teljesítő családnak ad otthont. Másrészt, a helyi demokraták progresszív politikája – példának okáért, hogy egy szülőnek nincs joga sem beleszólni, sem pedig megakadályozni azt, ha az állami iskolákban LMBTQ-érzékenyítést alkalmaznak a gyermekével szemben – szintén mobilizáló hatással volt azokra a mérsékelt és egyben billegő választókra, akik eddig inkább passzívan viselkedtek.
A fentiek függvényében tehát belátható: bizonyosan tévedtek azon demokrata párti politikusok, valamint szimpatizánsok, akik Biden januári beiktatását követően azt gondolták, hogy a politikai munka nagy részét már elvégezték, s immár elég csak arra fókuszálniuk, hogy az Egyesült Államokat mihamarabb egy maximálisan progresszív, baloldali, LMBTQ-barát országgá változtassák, ezáltal is lebontva a Donald Trump által hátrahagyott történelmi örökséget. Mind Biden olvadozó népszerűségi indexe, mind pedig a virginiai demokrata fellegvár elvesztése arra enged következtetni, hogy a jövő évi félidős választásokig a demokraták már nem előny-, hanem hátránygazdálkodást fognak folytatni.
A kérdés csupán az, hogy a republikánusok képesek lesznek-e mindebből számottevő előnyt kovácsolni maguknak annak érdekében, hogy visszaszerezzék többségüket a képviselőházban.
A szerző a Századvég Közéleti Tudásközpont Alapítvány vezető elemzője
Borítókép: Joe Biden beszédet mond az ENSZ 26. klímakonferenciáján (COP26) Glasgow-ban 2021. november 1-jén (Fotó: MTI/AP/Pool/Andy Buchanan)
