A kultúrharc az emberiséget végigkövető eseménysorozat. Sosem fog megállni, sosem tart pihenőt, és bár úgy tűnik, ez a háborúskodás a legnemesebb, legelegánsabb és legkevésbé véres mind közül, a valóságban itt a lelkekért vívják a kultúrák a küzdelmet, és az okozott sebek hosszú távon is csak bajosan gyógyíthatók.

Az alapvető elmélet szerint a nagy és dinamikus kultúra benyomul a kisebb létszámú, bizonytalanabb társadalomba, és ott szinte észrevétlenül megváltoztatja a szokásokat. Nem azonnali hatállyal, hanem apránként, évek szívós munkájával eléri, hogy a befogadók alapnak vegyék az adott, távolról érkezett elméleteket. Halloween ünnepéről nemrég még csak a horrorrajongók hallottak Euró­pában, ma már tömve vannak a zöldségesek a semmi egyébre nem jó, gömb alakú dísztökökkel a mi mindenszentekünk idején, gondosan jelezve, hogy emberi fogyasztásra ez a zöldség nem alkalmas. Így aztán boldog-boldogtalan elkezd tököt vájkálni, gyertyát tesz belé, lefotózza és kiteszi a megfelelő internetes oldalra, jelezvén, ő is beállt a sorba. Egyes anyukák pedig on­line módon próbálnak társakat találni sajátos „trick or treat” estélyre, azaz a gyerekeiket elküldik vállalkozó szellemű barátaikhoz, akik ott jelmezben azt mondják, „Csokit vagy csalunk!”, bármit is jelentsen ez. Amerikában ennek hagyománya van, nálunk egyelőre teljesen bizarr. Persze Amerikában sem nagyon régi ez a hagyomány, az első világháború óta ismerik a házról házra járást, akkoriban küldtek édességet a tengeren túl harcoló katonáknak a nagy édesség­gyártó cégek, úgymond a családok kérésére. A reklámkampány remekül sikerült, száz évvel később már népszokásról beszélünk, amelyet lassan át is veszünk akkori ellenségeiktől.

Az említett nagy és erős kultúra nem azt mondja, hogy amit te gondolsz a nem túl lényeges kérdésekben, az rossz, hanem azt jelzi, ő hogyan csinálja ugyanezt. Erre kiváló példa a karácsonyi misztérium átalakítása. Amerikában ugyanis a karácsonyhoz nem tartozik hozzá a Szent Család, nincs Krisztus születésének újjáélése, ott Santa Claus (nagyjából Télapó) hozza az ajándékokat hét rénszarvas által húzott szánján. Télapó az Északi-sarkon él, ruházata jellegzetesen piros, sipkája végén bojt van, amely a vállára hullik, katonai bakancsot visel, hatalmas hasán széles bőröv tartja a nadrágot, mellkasán keresztül antantszíj látható. Nem, ő nem a Mikulás. A magyar Mikulás ugyanis láthatatlan, mindenki olyannak képzeli, amilyennek akarja, de egyértelműen Szent Miklós püspök alakja maradt meg a történetben, ő Jézus születésének előhírnöke.

A két karakter, a Télapó és a Mikulás nálunk negyven éven át küzdött. Akkoriban minden gyerek tudta, hogy a Télapó kommunista, a Mikulás pedig keresztény. Az a módszer nagyon szovjet volt, azaz minden keresztény dolgot ki kell irtani, erőszakkal új mitológiát adni a magyaroknak, fenyőünnep a karácsony helyén, Gyed Moroz a Mikulás utódja. Nem is sikerült. Ez a mostani kulturális dömping azonban nagyon sikeres lehet, ha a kulturális önvédelem nem elég erős. A legamerikaibb ünnep, a hálaadás idén már ellenmondásosnak számít, ugyanis ott a helybéli indiá­nok segítségének állítanak emléket a telepesek leszármazottai. Aztán persze tudjuk, mi lett az indiánok sorsa, a kisegített telepesek nem álltak meg félúton, így a hálaadás ünnepe is befeketedett kicsit. Mert a kulturális harc sosem áll meg, a nagy és dinamikus kultúrák viharos sebességgel tudnak összeomlani, a kicsi, de kellőképpen öntudatos közösségek pedig kivetik magukból a felvett divatokat. Ötven év múlva kiderül, a Mikulás vagy a Télapó győzött-e.

Borítókép: Illusztráció (Fotó: Pexels)